A svájci ing
A svájci ing
A nyolcvanas évek elején Svájcba keveredtem, szolgálati útra néhai kollégámmal, Boro Vojnovićtyal, a Magyar szó fotóriporterével
Németh János (Cultura) Zsebpénzünkből maradt némi frankunk, így az osztrák határ mentén, Buchs városában bementünk egy áruházba. Eszembe jutott, hogy a síelőkön látott meleg, téli inget vehetnék emlékbe magamnak. A kereskedő készséges volt, széles mosollyal fogadott bennünket. 
- Parla italiano? – kérdezte, mire mi hevesen ráztuk a fejünket.
- Parlez-vous français? – próbálkozott tovább, és mi ugyanúgy reagáltunk.
- Sprechen Sie Deutsch? – nézett ránk kétségbeesetten most már, én pedig félénken válaszoltam: „Ja, ein bißchen”, és ettől kezdve simán ment a vásárlás. Nem kellett megmutatnia a fiatal kereskedőnek, hogy a svájci hivatalos nyelvek közül netán még az ottani őslakosok nyelvét, a rétórománt is ismeri.
Újabban nemcsak télen, amikor néha ma is abban az ingben járok, hanem nyáron is eszembe jut az a kedves kereskedő. Nemcsak azért, mert kiváló minőségű, igazi svájci inghez jutottam a közvetítésével, hanem mert azóta csodálom és irígylem, hogy annyi nyelven tudott beszélni a vásárlókkal.
Az a kereskedő ugyanis – néger volt.
Valahonnan Afrikából érkezhetett, talán menekültként, és beilleszkedett.
Nem is akárhogyan.
Olyan érzésem van, hogy nálunk alig akad ilyen néger kereskedő, vagy hivatalnok.
Elsősorban nem a bőre színére gondolok, természetesen, hanem az alkalmazkodóképességére, na meg az új hazája és környezete iránti tiszteletre. Ezt tartom fontosabbnak, hiszen anyanyelvükön társaloghat így szomszédaival, barátaival, akikkel naponta találkozik az utcán, az élelmiszerboltban, a piacon, vagy a hivatalban. 
Egyértelműen civilizációs vívmány ez, és az emberi nagyság bizonyítéka.
Boro barátommal ebben akkor teljesen egyetértettünk, és ma is osztaná álláspontomat.
