27.12.2013.

Az én Szabadkám, az más...

szeretlek szabadka / szerelmem szavakba / nem önthetem (Timár Ferenc)

Kovács Róbert (Cultura) Az emberi lélek oly határtalan mély, mint a tengerfenék. Ismeretlen térség ez előttünk. Sokan megmártóztak ennek a tengernek mélységeiben. Az első merülés talán jóleső volt a langyos, selymes vizekben, de a következő búvárkísérletek, melyek során a hideg mélységeket fürkésszük majd, mert a megismerés vágya a sötét mélytengeri zónák felé vonzanak bennünket, elrettentőknek ígérkeznek. És az ilyen mélységek annyi jót, szeretetet, kellemest és mézest ígérnek, de annyi rosszat, gyűlöletest, kellemetlent és keserűt mutatnak meg, hogy a lélekbúvár már sajnálja, hogy ma is alámerült.

Mert, ha az ember őszinte, be kell vallania, hogy a másokról alkotott véleménye nem tiszta emberszeretet, nem csupán kritikátlan elragadtatás. Még szomorúbb a döbbenet, amikor rájövünk, hogy sajnos önmagunkról is gyakran hasonlót gondolunk.

Szigorú vagyok magammal szemben? Meglehet. Ez a szigorúság okozta, hogy egyre halogattam az írást. Halogattam, mert csak az igazat akartam megírni. Nem a nagybetűs igazságot, az elvárások igazságát akartam megírni városom szép és színes, soknyelvű és többszokású héköznapjairól és ünnepeiről, hanem valamit, amit csak sajátomnak, csak az enyémnek tudhatok ebből a kis mindenségből

Felidéződtek valamilyen édeskés és homályos, kesernyés és dermesztő élesen megvilágított képek. Csak érzések és hangulatok, távoli emlékek és mosolygós kis szégyenek. Mind-mind hozzá, Szabadkához kötődően. Ez már az én igazam. A magamé. Az én városom sokképűsége, nagyképűsége, szégyenlős esőmosta és porosan patináns virágágyásos, fűcsomós utcája, ahol eltévedni sem tudok, ha nem is jártam még minden utcájában.

Az első ilyen városra való rádöbbenésem egy kávézás közben lepett meg. Petarral, a Takovo vidékének szívében lévő Vraćevšnica kolostorban is szolgálattévő szerb pap fiával Ljubljanában ittam azt a délutáni kávét... A többi katona a nyitott ablakon keresztül az őrködő hoppásszal beszélgetett, vagy elmenekült, ki szobából, a mi meddő szószaporításunktól. Mert ma már úgy tűnik, hogy mi nekik annyira idegenek voltunk. Petar összes szabad idejét Danilo Kišregényeinek olvasásával töltötte. Én meg utánaolvastam az összes halványlila kötetet, aztán kávézva beszéltünk róluk. És a neki fura dolgokat én egyszerűvé tettem, mert a vadgesztenyék sora abban a könyvbeli szabadkai utcában az én utcámban nőtt, mert a méregzöld Symphonia papírcsomagolása olyan cigaretta volt, amit és már megszagoltam réges-rég, a frissen sült cseresznyés rétes, meg miegymás, az én otthoni hangulataim voltak ott Ljubljanában... Meg, hát persze, Danilo Kiš hangulatai, ott a lapokon. És neki érdekes volt, hogy ez az én világom, és hogy ilyen, nekem meg természetes volt erről beszélni neki, akkor.

De ezek régi dolgok, aminek a belgrádi tévé marosvásárhelyről, az ottani kilengésekről szóló fordítottan megfogalmazott híradása vetett véget (csak a szereplők szerepét cserélték fel, hiba volt-e vagy szerkesztéspolitika?). Ekkor hidegzuhanyként, másodpercek alatt fogtam fel a hazugság erejét. Megtapasztaltam a félelmet, hogy mikor szabadulhatok már végre meg. És kiszolgáltatottsággal teli volt néhány nap, hogy Szabadkára jövök-e két héttel korábban szerelve le, mit kitüntetett, vagy a knini események miatt ott maradok, mint ahogy oly sokan maradtak ott tovább és soká.

Szabadka úgy tűnik a régi. Az én városom. Az összes többi várost hozzá hasonlítom. De ezt rosszul teszem, mert ma már Szabadkát is Szabadkához, ahhoz a valamikorihoz, az én Szabadkámhoz kellene hasonlítanom. Ahhoz az én Szabadkámhoz, ahol óvodába és iskolába jártam. Ahhoz a városhoz, ahol a gimnázium kétnyelvű télapóműsorában én voltam a szekérhajtó Búzás János a táncoló és tótágast álló malacok (Keszég Laci, Francia Gyula, aki ugyanaznap született mint én és Pósa Karcsi) tulajdonosa, és akit akkor a közönség szerepét játszó három végzős osztály tanulói a régimódi tornateremben végignéztek. Ott a próbán nézet ki magának feleségem, legalábbis így tudom, aki szerencsés volt – gondoltam én akkor – mert neki nem kellett szerepelnie abban az eszement programban.

És természetes volt, hogy együtt vagyunk, mi a magyar és ők a szerb tannyelvű osztályok tanulói. És nálunk ez azóta tart, mindazok ellenére, ami körülöttünk megtörtént.

Szokásom azt mondani, hogy az idő megszépíti a dolgokat. Ez igaz is, meg nem is. Mert nekem szebb volt az a Szabadka akkor. Félek, hogy már nem lesz többé újra olyan. De, nekem szebb volt akkor. De nekünk szebb volt akkor.

Büszke vagyok azokra a mondatokra, amit a szomszédos és távoli országokból idelátogatók őszintén ejtenek el. Mosolygok, amikor a sokszínűségünk és nyelveink kavalkádja, kiejtéseink eltérősége és megértésünk egysége döbbenti meg őket. A vegyesházasságok, meg a többnyelvű feliratok, hogy valakinek így, másnak meg úgy köszönök, de ők nekem magyarul mondják: Jó napot! Hát igen, mi szabadkaiak ebbe beleszülettünk.

Az egyének, a város kibírta azokat a baljós éveket. És újra mondom, de egy kicsit másképpen ismételve a szavakat: Az egyének, a város kibírta ezeket a baljós éveket?

De legyünk őszinték és ne hazudjunk, mert nem bírta ki mindenki. A városból sokan hiányoznak, és helyükbe mások jöttek, akik szabadkaivá lettek, és akik megmaradtak nem szabadkainak. Én jobban érzem magam azok társaságában, akik megmaradtak szabadkainak és akik szabadkaivá váltak. Sok Don Quixote jár-kel városunkban. Én velük barátkozom. Minden nap megostromlunk néhány szélmalmot.

Hitehagyott nem vagyok, de óvatosabban reménykedő... Mert elfelejtettük azokat az estéket, amikor az egész város egy lélek volt a jobb jövő áhításában és végeláthatatlan kígyóként kavarogtunk együtt, hogy végre elnyeljük a sötétséget. És az idő nem kell, hogy megszépítse azokat az estéket, mert maguk a gyönyörűség voltak azok, de a valóság kiábrándít, valakik eljátszották a lehetőségeinket.