Gyászbevezető

Gyászbevezető
Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké. (Dániel 12:3)
Kovács Róbert (Cultura) Különös este a mai...
Régi mesék elevenedtek meg. Régi mesék, és a meséket mesélők már régen elhalványodott, ködössé vált képe és hangja, érintése és szaga. Megelevenedtek ma este. Egy nyugtalanító érzés lett rajtam úrrá. Nem tudom megmagyarázni. Érzem – lehet, hogy már holnap reggel, de ne legyen így, minél később, de biztosan a jövőben, talán csak évek múltán –, hiányozni fog újból egy számomra drága ember.
A mesélő hangja, a mozdulat, ahogy megszokott módon igazít a szemüvegén, a homályos szöveg, ami a kisgyerek számára nem érthető teljességgel, de érdekes felnőttes tartalmával, nagyi nyugodt, nem túlságosan átélt olvasásában... Ilyesmik motoszkáltak a fejemben, amikor megpróbáltam elaludni.
És a hangulat, ez a reményt adó és egyben riasztó, féltő, hogy „mi lesz, hogy sirelül-e a műtét” rezgések a fiú hangjában. A rövid éjszakai telefon, amely teljesen racionálisan kezdődött, és érzelmekkel fűtötten, reménységgel telve, a jót kívánva, de mégis visszafogottan fejeződött be.
Örök kétség, hogy eleget teszünk-e a másikért? Megmondjuk-e azt, amit gondolunk? Ki tudjuk-e, ki merjük-e nyilvánítani mindazt, ami bennünk van? Most sem szívesen írom le, de lehet, hogy elcsépelt frázis volt, amiatt csak kerülöm, és talán bután, hogy „a szívemben és lelkemben van”.
Idegesít, útálattal tölt el az érzés magam ellen, hogy sokszor, amikor a legjobb érzések, történések közepette vagyok, az utóbbi évek tapasztalásai miatt – magyarázom önmagamnak így, hogy emészthető legyen – valamilyen óvatosságból, rezignált racionalitásból, nem is tudom miért, arra gondolok, hogy minden a visszájára fordulhat. Megszeretsz valakit, és nemsokára megváltozik ő, megváltozok én, mások lesznek a körülmények, és már nem ugyanazok az emberek vagyunk. Vagy mire végre megértjük egymást, meghal. Nincs többé. És hogy már nincs, igazán csak most, nélküle tudom, mennyire fontos volt. És mennyire nincs. Nincs.
Sokszor könnyebb mások szavát használni...
* * * * *
Mennyire megnyugtató a belenyugvást sugalló héber mondat, amivel tudomásul vesszük a halálhírt:
Ádájnoj nószán, vá’Ádájnoj lokóch, jöhi sém Ádájnoj mövajróch me’átó vöád ajlóm. Boruch dáján ho’emesz.
Isten adta, Isten el is vette, áldott legyen az Ő szent Neve mostantól fogva mindörökké! Dicsértessék az Igaz Bíró!
* * * * *
Amikor a temetőbe lépünk, és már harminc napja nem voltunk a sírkertben a következőket mondjuk:
Borúch átó, Ádájnoj Élajhénu, melech ho’ajlóm, áser jocár esz’chem bá’din, vözón vöchilkén esz’chem bá’din, vöhemisz esz’chem bá’din, vöjajdé’á miszpár kulchem bá’din, vöoszid lá’há’cházir u’löhá’chájajsz’chem bá’din. Borúch átó Ádájnoj, möchájé há’mészim.
Dicsértessél, Te, Örökkévaló, a mi Istenünk, a világ Ura, aki alkotott benneteket törvény szerint, és táplált és életben tartott benneteket törvény szerint, és halálba szólított benneteket örök törvény szerint, és aki ismeri mindannyiotok számát az életben, és aki új életre ébreszt majd titeket a világítélet napján. Dicsértessél Te, Örökkévaló, aki föleleveníted a halottakat!
* * * * *
És mielőtt a ravatalozóból elindulna a megboldogult teste örök nyugalmának helyére ez a zsoltárrészlet hangzik fel:
Sivíszi Ádájnoj lönegdi szomíd, ki mi’miní bál-emajt. Lochen szomách libí vá’jogél kövajdi, af-böszori jiskajn lovétách. Ki laj-sza’azajv náfsi lis’ajl, laj-szitén chásid’cho lir’ajs sochász. Tajdi’éni ajrách chájim, szajv’á szömóchajs esz-ponéchó, nöimajs biminchó nécách.
Előttem van mindig az Örökkévaló, mert ha Ő van jobbomon, meg nem tántorodom. Azért örvend az én szívem, és ujjong az én lelkem, testem is majdan biztonságban fog nyugodni. Mert Te nem engedted át lelkemet az enyészetnek, nem engeded, hogy jámboraid örök halált lássanak. Te megismerteted velem az életnek ösvényét; színed előtt az örömök telje, jobbodon pedig üdvösség van mindörökké.
* * * * *
Mire készülök én ma éjjel?
Előérzet...
* * * * *
Zsidó hagyomány szerint a temetőlátogatás alkalmakor, az ősök sírjainak felkeresésekor a következőket szokás mondani:
„Békés pihenő van a dicsőségnek árnyékában (mönuchó nöchajnó), a szentek és a tiszták között, akik mennyei derűben ragyognak odaát.
A mi jámbor atyáinknak és édesanyáinknak, a hűséges férjeknek és szerető hitveseknek, a kedves fivéreknek és gyöngéd nővéreknek, a jóságos fiú- és leánygyermekeknek, akiknek leki üdvéért árvánhagyottak zokognak idelenn a földön: jusson boldog osztályrész a fényességben, mind akik betértek apáinkhoz, pihenjenek édesen.
Legyen mennyei útjaikon béke, amint meg vagyon írva: „A béke jön, és nyugalomban alszik fekhelyén örökre, aki egyenességben járt.”
Örök életben lészen annak része, aki Istennek tetszően élt a földön, és méltónak találtatott Izrael nevének hordozására, mivel így vagyon megírva: „Ha a nép igazságos és jámbor, akkor birtokba veszi az örökkévalóság országát.”
Üdvösség annak, aki törekszik az Isten igéjére, Teremtője kedve szerint cselekszik.
Tökéletességre törekedj, és tudjad meg, hogy az igazak jutalma nem marad el a túlvilágon!
Ámen.
* * * * *
Különös este ez a mai.
Régi mese elevenedik most meg. Régi mese. A mesét mesélő már régen elhalványodott. Képe és hangja köddé vált. Hol az érintése? Megelevenedett ma este. Egy nyugtalanító érzés. Megmagyarázhatatlan. Érzés. Érzés. Maradjon az.
(A héber fonetikusan átírt szövegrész a szabadkai askenáz zsidó kiejtést követi: ch – erős „h” a torokból; ’ – leheletnyi szünetet tartunk)