Kincsek után kutatva Vajdaságban

Kincsek után kutatva Vajdaságban
Észrevettem, hogy különbség van aközött, ahogyan mi helyiek és ahogyan a külhoni, anyaországi magyarok írják mondatszerkesztésükben a Vajdaság szót
Dózsai Jözsef (Cultura) Mi így írjuk, ők „a Vajdaságban”-t írnának. Talán helyesírási kérdés-e, nem tudom (nem konszultáltam helyesírási szótárt ez ügyben), de nekem ez úgy hangzik, mintha valahonnan messziről nézné valaki a Vajdaságot. Nekem viszont, aki itt élek, csak egyszerűen Vajdaság, „a” nélkül. Nos, külhoni magyar tollából valószínűleg másféle szöveg is jönne elő a vidékkel kapcsolatban, mint amit itt elektronikusan papírra vetek.
Hogyan fogalmaznám meg összefoglalva az elmúlt néhány évtizedem munkáját? Alapvetően csak így – kincskereső vagyok. Sokféle kincs létezik, még olyan is, amelyért mindent feláldoznak az emberek. Manapság az anyagiasság korát éljük, gazdasági válság, energiaválság, krízis. A pénz szükséges értékkifejező. A történelem létrehozott még sajátos művészi alkotásként szebbnél-szebb arany- és ezüstérméket is, hogy hangsúlyozza a pénz értékét. De vannak másfajta értékek, olyanok amelyek ára talán fel sem becsülhető. Például a becsület. De ugye, „Meghalt Mátyás király, oda az igazság...” és ez más téma, hagyjuk mondjuk a szociológusokra...
A kincs, amely után én kutatok, a szülőföldem olyan konzerválódott jellemvonásai, a múlt fennmaradt olyan darabkái, amelyekből rekonstruálni lehet, hol is tartózkodom valójában térben és időben. Minden ember elemileg patrióta, hazafi, és mélyen odabent tudja, hogy tartozik önmagának azzal, hogy szülőföldjét necsak vakon, a már említett becsületből, vagy atyái iránti tiszteletből szeresse, de minél inkább meg is ismerje. A lelkiismeretes ember nem engedi meg magának, hogy csak úgy „lebegjen” a térben. Tudni akarja mi zajlik körülötte, ki akar hatni az eseményekre amelyek befolyásolják sorsát, saját és utódai jövőjét.
Ebbe a környezetbe, tájba születtem ahol vagyok. A szülőföldjét az ember nem tudja előre kiválasztani, és rendszerint becsüli, szereti azt, oda a világ bármely tájáról visszakívánkozik. Honvágy, a hazai levegő iránt (bármely poros és szennyezett is) és mindenütt jó, de a legjobb otthon...
Nos ezt a hazát és szülőföldet mégis jobb, szebb, emberségesebb élet reményében sokan elhagyni kényszerülnek. Egész Európa mozgásban van, az emberek sehol sem találják a helyüket, azt mondják már sehol sem jó. De ha nincs más választás, maradunk itthon – ahol gyakran értelmetlen sötétséggel kell küzdenünk, ráadásul éhbéren tengődve. Nem lehet mindenki forradalmár vagy néphős – egyszerűen csak élni kell... és túlélni. Magam is sokszor forgattam a fejemben: elég, hátat vetek a szélmalomharcnak és megyek a kisebb ellenállás vonalán tovább (magyarán – elmenekülök). Sokan tanácsolják jószándékkal, fiatal vagy még, újrakezdhetnéd ott, ahol megbecsülik az emberi munkát, ahol az ember még érték. Miért lázadjunk folyton a sorsunk ellen (itthon), vagyis miért éljük a folyton elégedetlen polgár jajjgató életét – izgalmas életstílus, sosem unalmas, de vajon megéri-e? Depresszió ide vagy oda, ilyenkor mégis mérlegel az ember. Ott a család, a barátok, és a szülőföld!
Végül mindig úgy döntöttem inkább maradok. Ülök a babérjaimon az északi szél, a depresszió, az unalom és az önygyilkosság világvárosában, Szabadkán. Amolyan igaz földhözragadt bácskai ember. Nyakasan ülni a portáján, mégha az éhhalál fenyegetne is – de remélem azért még ott nem tartunk.
No de miről is beszélek, mi az a nagy „életcél” ami ittart a vajdasági Bácskában? Hogyan is foglaljam össze a bonyolult szempontok láncolatát? Még iskolás koromban, mint erdésznek készülő mezőgazdasági szakmunkásképzős szembesültem a vidékünket leépítő folyamattal, az erőszakos agrárosítással. Azt mondták a szakmunkásképzőben: nincs fejlődés, ha nem csapoljuk le és nem szántjuk fel az utolsó nedves rétet is; ha nem locsoljuk méreggel a fákat mindent megesznek a férgek! Emlékszek tanárunk szavaira „Még a szikre is búzát kell vetni, fiam, mert ez fűféle, sekély a gyökere, nem éri a só, mert nem kell alá mélyen szántani” ...s pusztítottuk, traktorral gyaláztuk a kanizsai járást, az állam terméketlen senkiföldjét, olyan területet, amely minden civilizált országban ex-legis, azaz természetszerűen védett tájelem.
S mikor láttam, hogy a földnek vannak más sík területei is, ahol azért mégis van élet – más az élet, elgondolkodtam az egészen. S máig is gondolkodom, mi lehet a baj? Igen tudom, hogy mindennek a tájlepusztításnak, és hadd nevezzük a gyereket a nevén: Vajdaság nagyon is tudatos, szándékos és tervezett lepusztításának történelmi-szociológiai okai vannak. Valaki előre megfontolt szándékkal öli – pusztítja anyaföldünket, hazánkat!
Nincs ebben semmi különös, a jó és a rossz folyamatos harcát tudatosan kell kezelnünk. De egyáltalán nem mindegy, milyen álláspontra helyezkedünk. Passzívan, s gyáván figyelni, ahogy körülöttünk elpusztul minden: a tanyavilág, az erdőink, az ürgés legelőink, az őshonos madarak fészkelőhelye... Ahogy igen szókimondóan mondotta volt mentorom és környezetvédő-mesterem, dr. Zolnai Albert (1934-2007): „Vannak emberek, akik szaktudásuk ellenére gyorsan korrumpálódnak, elárulják a szakmájukat, belemennek az oligarchia játékaiba.” Először szinte ijesztőnek tartottam ezt az áldozatkész őszinteséget és becsületet, amit tanúsított, de beláttam megéri – csak ez, csak így éri meg élni és gondolkodni. A politikus, aki titokban génkezelt terménymagot hoz be az országba és ad el a termelőknek, és saját népe ellen tevékenykedve hazaárulást követ el, talán csendben eltávozik a megalkuvásért kapott millióival és megússza szárazon. De sehol sem lesz boldog, és sehol nem marad emlékmű utána. Mégcsak nyoma sem marad, elsűlyed a történelem sötét vermeiben. Mint Júdás a vérdíjat a templom küszöbére, az így kapott pénzt rongy élete fenntartására szórja el. És valahogy nem irígylem sorsát...
A bűnözés nem fizetődik ki, a folyamat mégsem áll le. A dohányzás halált okoz, mégis látunk orvosokat is dohányozni. Másrészt, az ember saját életével még elvben tehet amit akar, de a társadalom kifosztása már jóval kellemetlenebb bűn. És pontosan ez történik Vajdasággal, a szülőföldemmel.
Évekkel ezelőtt vajdasági kutatók megkíserelték megfogalmazni milyen is lenne ma a táj az elmúlt száz év antropogén hatásai nélkül. Milyenné formálná Vajdaságot a magára hagyott természet? Merthogy erdeinket a török hódoltság óta csak vágják és nem pótolják, a folyamok útját rendezték, mocsarainkat lecsapolták, és a végtelen puszta melyre a szláv és magyar őslakosok érkeztek eltűnt – csupasz barna termőföld végtelen tengerévé változott a vidék. Merthogy enni azt kell, ez való igaz. De hogy van az, hogy más országokban, nálunkénál sokkal gazdagabbakban is – olyanokban, ahova sok hazánkfia menekül – van mezőgazdasági termelés, sőt túltermelés, és mégsem ilyen sívár, lepusztult a táj? A kérdést még inkább izgalmasnak találom Szerbia EU csatlakozásának fényében, amikor minden szerződést és konvenciót aláírunk és „pionír becsületszavunkat” adjuk rá, hogy rendesek leszünk. Hogy féken tartjuk a korrupciót, tiszteljük az emberi jogokat, megvédjük az értékeket. Még a táj védelméről szóló konvenciót is ratifikáltuk. De a mezővédő erdősávok valahogy mégis elmaradnak, a tanyák egyre fogynak, minden ötödik állatunk vagy növényünk a kipusztulás biztos útja felé tart (a szerbiai Vöröskönyv szerint). Ráfogjuk a szegénységre, a gazdasági válságra, vagy valami egészen másról van szó?
(A cím-kép készítéséhez Augustin Juriga fényképét használtuk. Szíves köszönetünk Juriga úrnak)