Komputeren írott első leveleimet szellemi nevelőanyámnak, Rehák Rózsának címeztem majdnem húsz évvel ezelőtt. Akkoriban minden levelet kinyomtattam és légipostán küldtem Európába. Amikor a nyolcvanas évek végén a faxgépek ára háromszáz dollár alá esett, én is vettem egyet, és az öcsém irodájában levő készülékre ily módon küldtem soraimat. Ez sokkal gyorsabb volt, de a nemzetközi telefonvonal akkori másfél dolláros percenkénti használati díja miatt egy négyoldalas levél elküldése néha többe került, mint ha légipostával adtam volna fel.

Ezeket a sorokat, sőt még a mellékelt fényképeket is ily módon küldtem el a 7NAP szerkesztőségének címére. A gépelés befejezése és a helyesírási hibák kijavítása után egy gombnyomással útjára bocsátom mondanivalómat a 7NAP villámpostacímére. Ez a cím persze lehet akárkinek a címe bárhol a nagyvilágban. Ha a címzett netalán éppen rajta van az internethálózaton, amikor én a levelet küldöm, mindjárt el is olvashatja, és ha akarja, perceken belül válaszát is elküldheti. Sokszor fényképet, sőt néha zenés üdvözletet is csatolok a levélhez, és ez mind csodálatos módon pillanatok alatt „megérkezik" az általam kiválasztott címre. Otthon élő rokonaim, barátaim és ismerőseim nagy részének már van modemvonala, így könnyű velük levelezni. Akiknek még nincs, ígérik, hogy legkésőbb újévre lesz. Az internetnek köszönhetően tehát most sokkal olcsóbban és gyorsabban lehet elektronikus módon levelezni a világ minden pontjáról, csak egyszerű dedikált telefonkapcsolatra van szükség. De miért fontos mindez a számomra?

Ittlétem első éveiben egyáltalán nem érdekelt az otthoni élet, tanulmányaimra és a megélhetés biztosítására összpontosítottam. Annak ellenére, hogy Észak-Amerikában a magyarság legnagyobb része New York környéken él, nem vettem föl velük a kapcsolatot. Igaz, van itt háború előtt kimenekült magyarokat összetartó klub, vannak 56-os kommunistaellenes magyar klubok, erdélyi és szlovák magyar klubok, de nekem valahogy sohasem tetszett, hogy akárhova mentem, vajdasági származásom miatt kinéztek. Mintha én tehettem volna róla, hogy Tito idején a vajdasági magyaroknak - az anyaországi és a más országokban élő magyarokhoz képest - sokkal jobb soruk volt. Pár New York-i, rahwayi és woodbridge-i magyar klub meglátogatása után elhatároztam, ha ők kinézik az én délvidéki magyarságomat, akkor én inkább nem leszek tagja semmiféle klubnak vagy immigráns egyesületnek. Különben sem nem azért jöttem ki, hogy itt „magyarkodjak". Ez az érzés annyira erős volt bennem, hogy elhatároztam, kizárólag amerikai, nem pedig magyar-amerikai akarok lenni. Annyira amerikai akartam lenni, hogy a levelezésen és a havi telefonbeszélgetéseken kívül édes anyanyelvem ápolását is teljesen elhanyagoltam. Igaz, néha kaptam otthonról Magyar Szót és 7NAP-ot, de az itteni rohanó életembe ezek az újságok sehogyan sem illettek bele, egyszerűen egy más világból valók voltak. Egy olyan világból, ahol - nem nagyon akarom bevallani, de ez az igazság - engem már elfelejtettek, és akármit is csinálok, nem tudok semmi lényegessel és értékessel hozzájárulni.

Mindez két évvel ezelőtt drámai módon megváltozott. Ezerkilencszázkilencvenhat tavaszán egy éjszakai internetszörfölésem alkalmával rábukkantam egy tucat Szabadkát bemutató honlapra. Ahogy a fotókat nézegettem és a magyar szöveget olvasgattam, egy egészen új érzés vett erőt rajtam. Hirtelen mindent tudni akartam a szülővárosom aktuális eseményeiről, rég elfelejtett barátaimról. Ez az érdeklődés odáig fajult, hogy elkezdtem  a családfámat is kutatni. Amikor az ilyen esti szörfölések után hullafáradtan ágyba kerültem, álmaimban mind gyakrabban „otthon" jártam, és családommal, gyerekkori barátaimmal, sőt néha még régi szerelmeimmel is álmodtam. Egyszerűen nem értettem, miről van szó. Ez lenne a honvágy? Hogyhogy eddig nem éreztem? Most, hogy ilyen könnyű  kapcsolatot teremteni bolygónk másik felével, nekem hirtelen honvágyam van? Miért érdekel engemet, hogy otthon mi történik? Talán az álmaim egyfajta tudatalatti vágy demonstrálása, és azt jelzik, hogy valójában vissza akarok menni?

Hetekig töprengtem ezen. Minden érvet elemeztem. Akárhogy is néztem, nem akartam visszamenni. Hát akkor mit jelent ez az iszonyúan erős honvágy? A viszonyokhoz képest itt elég jól megy a sorom, és a munkám is kielégít. Van egy kis házunk, tizenhárom éve boldog házasságban élek Gloriával, aki szeret és eltűri kacifántosságaimat. Egyszóval nekem mindenem itt van, de... Egy orosz emigráns barátommal való beszélgetés után jöttem rá, hogy mint minden nagyvilágba szakadt ember, én is valahol a lelkem mélyén az otthoniak megbecsülésére, elismerésére vágyom. Egyesek bevallják és elfogadják, mások tagadják és elfojtják ezt az érzést. Úgy döntöttem, én bevallom és elfogadom mint az emigráció egyik melléktermékét. Én azonban nem bókra vagy tapsra vágyom az otthoniaktól. Sokkal jobban örülnék, ha - mint minden messziről jött utazót - az otthoniak egyszerűen körülülnének a kerti bogrács mellett és élményeimről szóló őszinte beszámolóimat hallgatnák. Az újságírást és a Duna TV számára készített dokumentumriportokat mind ezért csináltam és továbbra is csinálom. Élményeim francot sem érnek, ha nem oszthatom meg őket másokkal.  És miért ne legyenek ezek a MÁSOK a gyermekkori barátaim, szomszédaim és ismerőseim? Ha már ők nem költözhettek vagy látogathattak ide, majd én elmondom nekik, hogy itt sem kolbászból van a kerítés, és a mézeskalács sem sokkal édesebb. Csak talán nagyobb. Mert itt Amerikában minden nagy. A kocsik, a távolságok, a gazdagok és szegények közötti különbség - csak hogy egy párat említsek. Mindig is úgy véltem, hogy az emberi civilizáció legnagyobb élménye az utazás. Mert nincs annál szebb, mint faluról falura, városról városra és országról országra járni, és vinni magammal a világ híreit, eseményeit. Valamikor trubadúrok és rikkancsok voltak a hírmondók. Elhatároztam, legyen a komputer a tollam, és legyen az internet az énekhangom. Az internet korában a falu sokkal nagyobb lett, hát az én meséim is távolabbi tájakról szólnak majd. Ezért kezdek el újból írni.

A közeljövőben beszámolókat küldök a világ legizgalmasabb városáról, az újjászületett New Yorkról, útibeszámolókat a Hawaii-szigetekről, ahol kéthetes nyaralásomat fogom tölteni, és más helyi, napi, kulturális vagy politikai eseményről vagy csak egyszerű eszmefuttatásaimat. Mert az embernek mindig van valami a bögyében, és jobb, ha kiírja. Talán valaki érdekesnek találja, netalán még tanul is belőle.

Most, hogy szinte pillanatok alatt elküldhetem  riportjaimat és a hozzájuk tartozó fotókat, sokkal izgalmasabb tudósítónak lenni, hiszen a távolságokat már nem is mérföldekben, hanem másodpercekben mérjük. Ha hinni lehet az előrejelzésnek, pár éven belül a papír teljesen elveszti levélpapír funkcióját. Az újságokat is kizárólag elektronikus módon adják ki. Gyermekeink az LCD képernyővel ellátott tenyérnyi nagyságú mikrokomputerekről fogják majd olvasni a helyi híreket és a nagyvilág eseményeit. De az egy kicsit még odébb lesz. Addig, míg ez nem lesz valóság,  továbbra is papírra szánt, újságformába öntött módon fogom elmondani élményeimet. Akinek pedig gyorsabban kell, és tudni akarja, hogy merre járok, jelentkezhet villanypósta címemre.

(1998. szeptember 24)

Komentari

Dodaj Novi Pretraga

Dodaj komentar
Ime:
Email:	bez obaveštenjasa obaveštenjem
Websajt:
Naslov:
UBBCode:	-boja-aquacrnaplavafuchsiasivazelenalimunastakestenjastatamno plavamaslinastaljubièastacrvenasrebrnatealbelažuta -veličina-sićušnomaloosrednjevelikoogromno
	Morate navesti anti-spam kod koji stoji na slici.

 

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."