Csodabogár

Csodabogár

                                                                                       „Isten az, ki felövez engem erővel, és teszi tökéletessé utamat.”
                                                                                                                                                                            (Zsoltárok 18:33)
Kovács Róbert (Non tacebo) Vérvétel. Hát ha van, amit útálok akkor ez az...
Középiskolás voltam és a szabadkai kórházban vért vettek tőlem. A szabadkai kórházban Székely Tibortól is vért vettek akkor, mint tőlem. Fájt a vesém, a derekam, a hátam... Nem tudom, de alig ültem. Hogy tőle miért vettek vért? Nem tudom.
Székely Tibor, az író, eszperantista, világutazó haláláról 1988. szeptember 22-én a Magyar Szó hasábjain Gyermán Tibor a következőképpen tájékoztatta az olvasókat:
„Három napig tartó bizakodás és félelem után szeptember 20-án 22 órakor egy gazdag életút örökre megszakadt. Az ismert világutazót, útleírót, kutatót, eszperantistát, és muzeológust rövid, súlyos betegség 77. életévében ragadta el közülünk, akik tiszteltük, szerettük. Délután még bizakodott, tervei voltak. Leveleket kell írnom, cikkek befejezése vár – mondta. Megszokott írógépébe behúzta a papírt, de elgondolásai, mondanivalója, már nem kerülnek rá.”
Mintha az elmúlásról írnék lassan, nehéz sorokat. Meggondolva minden szó, vessző helyét, szerepét.
De Székely Tibor, egy világutazó, ez a furcsa, szakállas ember, és a rá emlékező krónikás... Ők ketten csodabogarak, szárnyaló lelkek voltak!
Nekem akkor ott a kórházban a labor várójában úgy tűnt, mintha egy marslakóval futottam volna össze. Nem is tudtam rosszul lenni... A vértől... Mert rosszul szoktam lenni tőle.
Akkor két könyvem volt otthon a polcon Székely Tibortól.
Nem tudtam én, hogy akkora nagyság ő, mint ahogy tudták róla a világban. Nekem ő csak egy szabadkai csodabogár volt, aki ott járt, ahová mi csak álmainkban juthattunk el, vagy mozifilmet, tévét nézve... Székely könyvei azonban, mintha kézen fogva vezettek volna magukkal Dél-Amerika magas hegycsúcsaira, az esőerdő rejtett embercsoportjai közé. Szavai igazak voltak és nem hideg képek. Ő, aki könyvében azokat a betűket leírta ott volt ,beszélt azokkal az emberekkel, arcára estek a hegy magasán a hópelyhek. Igen ott, abban a más világban volt ő, valahol a múltban, és elhozta történeteit, képeit ide hozzánk, hogy megítja azokat nekünk.
Az igazat megvallva, akkoriban nem gondolkodtam ilyenformán. De valami lélekemelő volt abban, hogy felismertem Székely Tibort. Örültem neki. Örültem, hogy láttam egy ilyen prózai körülmények közötti pillanatban. Vért vettek tőlünk...
Emberléptékű volt még akkor a világ. Akkoriban még a tinédzserek is hallottak a város hírességeiről. Tapinthatóbb volt az élet, és jobban becsültük az embereket, egymást, és talán önmagunkat is.
Ma már két és fél évtizede földrajzot tanítok szülővárosomban, Szabadkán. Rutinosakká váltak a témák, az anyagok, a táblarajzok... Észrevettem: Az előadások során ugyanazokat a fordulatokat ismétlem évről évre...
Ritkán, de felvillan előttem néha Gyermán Tibor is... Csodabogár volt. Mindig tanított. Szerintem ő könyvekben utazott el messze, és kényszerből később Izraelbe...
Én néha a térképeket, az atlasz gyönyörű színes lapjait böngészve úgy érzem, hogy újra a kisdiák elképzelt játékútjain járok, ahol gondolatban nagy körutazásokat tettem a számunkra akkor elérhetetlennek tűnő Afrika, Amerika és Óceánia... rejtélyes területeire. És Szilvit, aki hasonló módon lapozta akkor az atlaszt, remélem, gondolataiban megtalálom néha, ha most talán ő is az atlasz lapjait bújja... De nem úgy, mint három-négy éve, amikor az egyik szabadkai utcán összefutottunk, ahol szembesültem azzal, hogy keserűen beszél a világról.
Pedig a világ a minden. És ha mi magunk nem fedezzük fel bejárva terét, vagy könyveket olvasva csodáiról, ha nem világítunk legalább önmagunknak, mint a lámpást hordozó gyermek, aki óvatosan, szaporán, zihálva szedve lélekzetét siet a sötét erdei ösvényen, akkor elveszünk. Elveszünk. Magunk is sűrű sötétséggé válunk, az erdő mélyén nyirkos moha leszünk.
Mert a világ a minden. Benne van az öröm, az élet. Az értelme annak, hogy vagyunk, hogy holnap is, és azután is, és minden reggelen kedvvel nyújtózzunk egyet, mert valaki kávéval ébresztett, vagy sürget éppen, mert leakadtam a fürdőszobában, és sietünk...
Utazni, sok helyen megfordulni a világban. Látni, megérezni és emlékezni mindenre. Csodálatos célok, amik érzések szintjén még csak nem is képekben köszönnek vissza a lélekben.
Utaztam, és most is azon töröm a fejemet, hogy hová ruccanjunk ki... De...
De magamban, hunyorítva, mosolyogva, a régi iskolai atlaszomban lapozva egy szép időbe ereszkedek vissza, ahol sokan vagyunk ismerősök. Sokan vagyunk iskolatársak. Sokan vagyunk, akik ma már valami ide távoli vidékeken talán egyszer-egyszer fellapozzuk az otthon felejtett régi atlaszt, a megmentett fényképalbumot... Van talán, ali előkeresi a rég eldobott leveleket és újraolvassa az ügyetlenül rótt, buta kis betűket. Hosszan nézelődünk, olvasgatunk, hogy amikor a kávé után nyújlunk, már a hideg csészét emeljük meg, és ezen is csak elmosolyodunk.
Nagy utazók, csodabogarak vagyunk.
••••••
Tekst je deo projekta
Tibor Sekelj - Magija sličnosti i razlika
koji je sufinansirao Pokrajinski sekretarijat za kulturu, javno informisanje i odnose sa verskim zajednicama
Prilozi odražavaju stavove njihovih autora, a ne nužno i stavove redakcije ili Pokrajinskog sekretarijata