Kikapcsolom a vezetékes telefonomat!

Kikapcsolom a vezetékes telefonomat!
Ilyesmi, biztosra veszem, mindannyiunkal megtörténik és gondolom, érdemes fontolóra venni az ötletet: kikapcsolom a vezetékes telefonomat, mert csak bezsebelik a pénzt, semmiért
J. A. - Diurnarius (Οικονομια) E szavakkal kezdődik egyik barátom levele, melyet, természetesen, nem a galamb hozta, villámpostával érkezett... De az egész mese kicsit hosszabb, néhány hónappal ezelőtt kezdődött, amikor is egy másik barátom mesélte, hogy komolyan elgondolkozott azon, mit is jelent neki a vezetékes telefon? Alig használja, néhány kivétel mellett mindenki a maroktelefonon keresztül keresi, ő is majdnem mindenkinek úgy jelentkezik...
Nem tudom, mit tett a végén, de a napokban, hosszú idő után, találkoztam régi szaktársammal, akit napokig nem tudtunk megtalálni. Maroktelefonjának száma valahogy elkallódott, az otthoni számon senki sem jelentkezett, pedig nagyon szerettük volna, hogy részt vegyen egy találkozón. Végül az elveszettnek hitt szám előkerült, a barátom el is jött a találkára, s ott tudtam meg, hogy az otthoni, vezetékes telefonját, már régen kikapcsolta.
– Nem tudtam mit csinálni vele, a házban csak ritkán fordultam meg, állandóan a tanyán vagyok, két maroktelefont is használok, minek az a vezetékes? Sosem használtam, de havonta jött a számla, több mint hatszáz dináros összegre. Évente körülbelül nyolcvan euró, nem túl sok, de kidobott pénznek tünt, hát kikapcsoltattam a telefont.
Aztán a napokban jött a már említett levél... Szabadon közöld, mindent, csak kérlek, a nevemet hagyt ki, kérte a barátom.
Teljesítem kérését, tehát a következő sorokban levelének a fordítását találják, melyet a távközlő vállalatnak írt: a nevét tehát kihagytuk, s kicsit megváltoztattuk, vagy kihagytuk a felismerhetést esetleg könnyítő adatokat:
Az ... hónapra szóló számla szerint 1.044,19 dinárt kel fizetnem. A következő hónapra a számla 1.006,50 dinárt tett ki, összesen 37,69 dinárral kevesebb, ami érdekes, mert a hónap jó részén a telefon már ki volt kapcsolva – de így is összejött 416,84 dinár a telefon használatára. Akár hogy is nézem, használom a telefont vagy sem, gyakorlatilag egyformán kel fizetni érte. És honnan ez az összeg a használatra, ha a telefon már nem is működik? Ebből is látni, hogy egyszerű bitorlásról van szó, s nem a telefonkapcsolat perceinek valós használatáról – mig nyugaton minden másodpercet pontosan elszámolnak!
Ma, amikor már tíz euróért is lehet egyszerű maroktelefont venni és mindössze 200 dinárért számot is szerezni hozzá, pofájuk van az előfizetésre 516 dinárt (plusz az ÁFA) kérni? Ez több a soknál, azért a pénzért nem kapok semmit, le is mondom a vezetékes telefonomat, manapság vannak más szolgáltatók is.
Ilyen hözzájárulással csak gyorsan el tudják veszíteni az előfizetőket, mint ahogy én is ezek után csak a maroktelefonomat tartom meg. Senki sem szereti, hogy a zsebéből csak úgy húzzák ki a pénzt... Van még három vezetékes számom, melyeket annak idején, amikor egyedül voltak a piacon, vaskosan megfizettem, de nem is használom őket, nem kifizetődő, ki is kapcsoltatom őket.
Az üzleteléshőz való ilyen hozzáállás nagyon is emlékeztet a kommunista időkre, amikor – az akori felfogás szerint, örülnünk kellett, ha egyáltalán volt telefonunk, akár milyen is volt. Hálistennek, azok az idők elmúltak, csak önök azt nem vették észre, s továbbra is, mint azelőtt, csak a pénzünket akarják elcsikarni, s nem pedig a szokványos követelményekkel öszhangban üzletelni.
Itt van tehát ez a három eset, melyek között csak az a különbség, hogy az idézett levél írója üzletember, aki, amint mondja, mégis boldogulni tud vezetékes telefon nélkül. Hány ilyen eset van? Fogalmam sincs, de azért feltűnőnek látszik, hogy lényegében nem túl nagy környezetemben három is jelentkezett. Tudom azonban, ha az valamit is jelent, hogy nálunk is már több a használatban levő marok-, mint a vezetékes telefon. Mindenesetre, érdekes jelenség, mert amióta Alexander Graham Bell feltalálta a telefont, talán most először találkozzunk azzal, hogy az emberek lemondanak róla – igaz, egy lényegében korszerűbb és sokkal többet „tudó” készülék javára.
S hogyan járnak el máshol? Van annak jó néhány éve, még Jugoszláviában éltünk, amikor egyik jó ismerősöm úgy gondolta, máshol jobban boldogul majd, s meg sem állt, egészen a déli félteke egy szép, rendezett országáig. Múltak a napok, aztán városukban a közvállalat mellett megjelent egy magáncég is, optikai kábeleket rakott le az utcákban, s aztán házról házra kinálgatta telefonos szolgálatait. A kínálat kedvező volt, s az ismerősöm elment a közvállalatba, lemondani a telefonszámát. Ott már tudták honnan fúj a szél, megkérdezték, tud-e várni egy negyed órát? Aztán megjelentek az új ajánlatukkal, szinte ismerősöm méreteire szabva, külön, hatalmas kedvezménnyel a jugoszláviai hívásokra. Tizenöt perc volt az egész, és mondanom sem kel – elfogadta.
Talán valami ilyesmire gondolt a barátom akinek a levelét idéztem...