Nem ördögtől való a videojáték

Nem ördögtől való a videojáték
Érdekes felmérésre bukkantam a minap, amelyben azt kutatták, hogy a magyarországi felnőtt internetezők mekkora része játszik videojátékokat
Mint kiderült, a felnőtt internetezők 92 százaléka szokott játszani valamilyen formában, 75 százalék vesz elő időnként hagyományos játékokat (kártyajáték), 62 százalék játszik videojátékokkal, míg a felhasználók 45 százaléka online videojátékokat részesíti előnyben. A tanulmány szerint leginkább a 30–39 év közötti korosztályra jellemző a videojáték – legalábbis a 18 év feletti internetezők közül. A férfiak 66 százaléka és a nők 58 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szokott játszani. Kíváncsi vagyok, hogy világviszonylatban milyenek a mutatók, de van egy sanda gyanúm, hogy nem térnek el jelentősen ettől a mintától.
Személy szerint én viszonylag későn kerültem a videojátékok bűvkörébe. Gyerekkoromban sok barátom eljárt „flipperezni”, de számomra nem volt túlzottan csábító pénzt adni pár perces játékért, csak azért, hogy pár napig az én nevem szerepeljen a „lista” tetején. Aztán jött a Tetris, a Nintendo, és feje tetejére állt a világ, egyre kevesebben jártak el a flipperesekhez játszani. Mindenki otthon játszott. Kipróbáltam mindegyiket, de nem igazán kötött le egyik sem, nem is harcoltam azért, hogy legyen ilyen játékom. Komoly számítógép is viszonylag későn került birtokomba, így komolyabb videojátékkal is 30 éves korom környékén játszottam először. Ezt követően kipróbáltam párat és játszottam, mert új volt, mert kihívást láttam benne, mert unatkoztam, vagy mert elbűvölt a virtuális valóság, néha maga a történet, máskor pedig csak a kidolgozás, a versenyszellem és az online társaság mozgatórugó volt olykor. Bár volt idő, hogy személyes véleményem szerint én is túlzásba vittem a játékot, ennek ellenére nem hiszem, hogy csodabogárnak, vagy semmirekellőnek, netalán függőnek kellene néznünk a játékosokat.
Videojátékot játszani manapság nem feltétlenül gyerekes dolog, sőt sokan nemcsak szórakozásból teszik ezt, hanem munkajelleggel és sportszinten űzik. Igen, a videojáték is sporttá fejlődött: ez az esport (elektronikus sport). Koncentráció, stratégia, folyamatos edzés szükséges a győzelemhez, de a világversenyeken már tényleg sztárokhoz fogható ünneplés és millió dolláros tétek várják a sikereseket. Egyesek nemhogy megélnek belőle, hanem egyenesen meggazdagodnak abból, hogy játszanak. Olyannyira népszerű sportággá vált, hogy külön szövetsége, felügyelő szervezete alakult, a szurkolók pedig stadionokat töltenek meg, ahol óriáskivetítőkön nézik, miként küzdenek meg egymással kedvenc csapataik. A benne rejlő lehetőségekre felfigyeltek a cégek is, hatalmas üzletet, reklámlehetőséget látnak benne. Egyes esportolók rocksztár kategóriába tartoznak, Dél-Koreában pedig nemzeti sport az esport. A profi játékosok akár napi 12–16 órát is gyakorolnak gép előtt, és ebbe bele van sűrítve az egyéni és a csapatjáték gyakorlása, a stratégiai megbeszélések, videós elemzések egyaránt. Bővítik a játékismeretet, új stratégiákat sajátítanak el, és fejlesztik a reflexeket is. Mivel egy profi meccs akár négy-öt óráig is tarthat, ezért egyes profi csapatoknál a testedzés is be van vezetve, de van, amelyeknek külön pszichológusuk, sőt szakácsuk is van, hiszen nem „csak ülnek a képernyő előtt”, hanem óriási fizikai és lelki megterhelésnek vannak kitéve.
A különböző játékokhoz fűződő versenyek díjazása eltér, a Dota 2 játékról szóló The International 6 összdíjazása tavaly átlépte a 20 millió dollárt, aminek körülbelül felét az első helyezett csapat vitte haza. A CS:GO játékhoz szinte minden hónapban van egy százezer–egymillió dolláros összdíjazású verseny. A World of Tanks tavalyi európai záróligájában 300 ezer dollár összdíjazásból az első csapat 150 ezret vihetett haza, ami fejenként 10 ezer dollárt jelent. A League of Legends pedig arról híres, hogy a saját bajnokságában szereplő játékosai a fejlesztő cégtől kapnak fizetést azért, hogy versenyezzenek, ez szezononként körülbelül 12 ezer dollár.
A játékosok 18–26 évesen vannak karrierjük csúcsán – húszas éveink vége felé romlik a reflexünk –, de akadnak harmincon felüli, aktív profik is. A kiöregedett játékosok egy része az esportban marad, csapatmenedzser, edző, kommentátor, médiamunkás lesz. A másik része a civil életben boldogul, folytatja tanulmányait, vagy próbálja a megszerzett tapasztalatait más téren kamatoztatni. Sokan YouTube-csatornára töltenek fel különböző játékokról szóló videókat – streameket –, bemutatják, hogyan kell játszani őket, tippeket, tanácsokat adnak, trükköket mutatnak, vagy csak mások csatáit kommentálják. Minél több követője van valakinek egy ilyen csatornán, a Google a bejövő reklámokból annál többet fizet neki, így vannak olyan személyek – nem csak fiatalok, ismerek 50 év körüli személyt –, akik ebből élnek, vagy legalábbis kiegészítő pénzforrást jelent számukra, sőt olyan (magyar) „youtubosról” is tudok, aki a videócsatornájának köszönhetően az egyik online játékot üzemeltető cég párizsi központjában kapott munkát.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy bárkiből lehet dollármilliókat bezsebelő profi játékos – kiváltképp a korosztályomból nem –, sem azt, hogy játszani egyenlő lenne a biztos megélhetéssel, de azt is el kell fogadni, hogy aki videojátékokat játszik, az nem egyértelműen függő. Nem ördögtől való a videojáték. Igaz, a profivá váláshoz tudatos hozzáállás kell, valamint az, hogy csakúgy, mint minden másban, az embernek itt is meg kell találnia a játék és a magánélet közötti egészséges egyensúlyt.
(Diósi Árpád, Magyar Szó, 2017. február 27., http://www.magyarszo.rs/hu/3303/velemeny_jegyzet/161204/Nem-ördögtől-való-a-videojáték.htm)