A gyűlölet természetrajza (1)

A gyűlölet természetrajza (1)
Ezt a mesét naponta fel kellene idéznünk magunkban nekünk is, akik a frissen született európai demokráciákban élünk: amint az egyik nemzet megadja magát a másik nemzet gyűlöletére csábító kísértésnek, úgy járunk, mint Bhérund madár. Azzal a különbséggel, hogy bajosan akad egy evilági Krisna, aki ettől az újabb szerencsétlenségtől megszabadít bennünket.
Václav Havel (Society) Ahogy elnézem az itt egybegyűlteket, úgy érzem, kevés olyan ember akad közöttünk, akik konferenciánk témáján – a gyűlöleten – valóban „belülről” töprengene el, mint olyan lelkiállapotról, amit maga is ismer, azaz hogy úgy mondjam, személyes tapasztalat alapján. Mi itt valamennyien nyilván csak aggódó megfigyelői vagyunk e jelenségnek, s ezért csupán kívülről próbáljuk szemügyre venni. Jómagam is így vagyok ezzel: rossz tulajdonságaim közül – bizonyára jócskán akad belőlük – meglepő módon hiányzik a gyűlölet képessége. Ezért én is csupán értetlenkedő, ámde fölöttébb aggódó megfigyelőként elmélkedem a gyűlöletről.
Ha azokra az emberekre gondolok, akik gyűlöltek vagy gyűlölnek engem, meg kell állapítanom, hogy van néhány közös tulajdonságuk, amelyek összegezve és együttesen elemezve bizonyos – alighanem csak igen általános – magyarázattal szolgálnak gyűlöletük eredetére.
Ezek az emberek sohasem ostobák, üresek, tétlenek, közömbösek vagy egykedvűek. Gyűlöletük, úgy érzem, minden esetben valamiféle hatalmas és lényegében csillapíthatatlan vágynak, valamiféle beteljesületlen és valójában soha be nem teljesülhető akarásnak, valamiféle kétségbeesett ambíciónak a megnyilvánulása. Teljességgel aktív belső erőről van tehát szó, amely minduntalan odaköti valamihez, vonszolja valamerre birtokosát, és úgyszólván túlnő rajta. Következésképp én a gyűlöletet korántsem tartom pusztán a szeretet és a humanitás hiányának, vagy pusztán az emberi lélek vákuumának. Ellenkezőleg: sok közös vonása van a szeretettel; mindenekelőtt épp az önmagát átlényegítő komponens, azaz a másikhoz való kötődés, a tőle való függőség, mely azt eredményezi, hogy a gyűlölő ember identitásának egy darabját a gyűlölet tárgyába helyezi át. Ahogy a szerelmes sóvárog a szeretett lény után és nem tud meglenni nélküle, áhítja a gyűlölő a gyűlöletet. S miként a szerelem, a gyűlölet is végeredményben az abszolútum utáni vágynak a megnyilvánulása, jóllehet tragikusan beteges megnyilvánulása.
Akik gyűlölnek, azokban tapasztalatom szerint tartósan és kiirthatatlanul ott fészkel valamiféle - a dolgok valódi állásához mérten természetesen aránytalanul nagy – sérelem. A gyűlölködő ember mintha azt akarná, hogy határtalanul tiszteljék, respektálják és szeressék, és mintha folyvást az a fájdalmas felismerés emésztené, hogy a többiek hálátlanok és megbocsáthatatlanul igazságtalanok, mert nemcsak hogy nem tisztelik őt határtalanul, amint az a kötelességük lenne, de még – ő legalábbis így érzi – levegőnek is tekintik.
A gyűlölködő ember tudata alján az a beteges érzés szunnyad, hogy ő a teljes igazság egyetlen és valódi birtokosa, következésképp ő felsőbbrendű ember, mi több, Isten, s ezért megérdemli a világ teljes elismerését, sőt messzemenő engedékenységét és lojalitását, vak engedelmességét. A világ közepe akar lenni, és állandóan frusztrált és ingerült attól, hogy a világ nem fogadja el és nem ismeri el annak, sőt, talán figyelemre sem méltatja, meglehet, még ki is neveti. Olyan, mint egy elkényeztetett vagy neveletlen gyerek, aki azt hiszi, anyja csakis azért van a világon, hogy őt imádja, és rossznéven veszi tőle, hogy olykor mást is csinál, teszem azt a testvéreivel, az apjával, egy könyvvel vagy egyéb munkával tölti az idejét. Mindez sérti és sebzi, anyja magatartását személyes támadásnak, értékei kétségbevonásának érzi. A belső töltés, melyből szeretet fakadhatna, gyűlöletté torzul a sérelem vélt okozója iránt.
A gyűlöletben – akárcsak a boldogtalan szerelemben – valóban találunk egyfajta kétségbeesett transzcendentalizmust; a gyűlölő ember a lehetetlen elérésére törekszik, és szüntelenül kínozza a tudat, hogy erre képtelen. Kudarcának okát a gyalázatos világban látja, mely szándékában akadályozza. A gyűlölet a bukott angyal ördögi tulajdonsága: olyan lélek állapota, mely Isten akar lenni, mi több, Istennek hiszi magát, és közben szakadatlanul gyötrik az újabb és újabb utalások arra, hogy nem Isten, vagy nem válhat azzá. Olyan lény tulajdonsága, aki féltékeny Istenre, és akit mardos az érzés, hogy az utat Isten trónjához, amelyben igazság szerint neki kellene ülnie, megtagadja tőle az ellene összeesküdött, igazságtalan világ.
Metafizikai kudarcának okát a gyűlölködő ember soha sem képes önmagában és önnön totális túlértékelésében látni. Szerinte mindenről az őt körülvevő világ tehet. Csakhogy a világ túlontúl absztrakt, bizonytalan és megfoghatatlan bűnös. Perszonifikálni kell, mert a gyűlöletnek – a lélek merőben konkrét felhorgadásának – konkrét áldozatra van szüksége. Ez az áldozat természetesen csak helyettes, és voltaképp véletlenszerű áldozat, s ezért könnyen váltogatható. Megfigyeltem, hogy a gyűlölködő ember számára a gyűlölet fontosabb a gyűlölet tárgyánál, melyet nagyon sűrűn képes váltogatni anélkül, hogy hozzá való viszonyában bármi is változna.
Ez érthető: hiszen gyűlölete nem egy adott emberre, mint olyanra irányul, hanem arra, amit ez    az ember számára képvisel: akadályok sorát az abszolútumhoz vezető úton, az abszolút elismerés, az abszolút hatalom, az Istennel, a világ igazságával és rendjével való teljes azonosulás felé. Úgy tűnik hát, hogy a felebaráti gyűlölet tulajdonképpen csak fiziológiailag testet öltő gyűlölet a világmindenség iránt, melyben az ember saját sikertelenségének okozóját látja.
A gyűlölködő emberről azt tartják, hogy kisebbrendűségi komplexusa van. Ez a megfigyelés talán nem egészen pontos, inkább úgy mondanám, hogy komplexusát a saját értékeinek elhibázott felbecsülése okozza.
Fontosnak találom a következő megfigyelésemet is: a gyűlölködő ember nem ismeri a mosolyt, csak a fintort. Nem tud vidáman tréfálkozni, csak savanyúan gúnyolódni. Nem képes az igazi iróniára, mert az öniróniára is képtelen: csak az nevet ugyanis hitelesen, aki önmagán is nevetni tud. A gyűlölködő komoly ábrázat, nagyfokú sértődékenység, kemény beszédmodor, kiabálás jellemzi; egyszerűen képtelen kívülről látni önmagát és beismerni, hogy nevetséges.
E tulajdonságok valami nagyon fontosat árulnak el: azt, hogy birtokosuk teljesen híján van az olyan adottságoknak, mint az arányérzék és az ízlés, hogy nem ismeri a szégyenérzést, és képtelen felülről szemlélni a dolgokat, hogy sohasem kételkedik, sőt, még csak nem is kérdezősködik, hogy nincs tudatában az önmaga és minden dolgok múlandóságának. Következésképp a gyűlölködésnek nincs része az igazi abszurditás, azaz a tulajdon léte abszurditásának élményében, nem ismeri az alkalmatlanság, idétlenség, kudarc, korlátoltság vagy bűnösség érzését. A fölsoroltak közös nevezője nyilvánvalóan a mérték iránti érzék tragikus, sőt metafizikus hiánya: a gyűlölködős ember nem érzékeli a dolgoknak, a lehetőségeinek, a jogainak, a saját egzisztenciájának, a neki járó elismerésnek és szeretetnek a mértékét. Azt akarja, hogy parttalanul birtokolja a világot, hogy tehát a világ korlátlanul elismerje őt. Nem tudja, hogy a saját léte csodájához és elismeréséhez való jogot tetteivel kell kivívnia, ellenkezőleg, úgy érzi, hogy ezt a jogot egyszer s mindenkorra automatikusan megkapta, hogy ez a jog korlátlan, és többé soha senki nem kérdőjelezheti meg. Röviden: azt képzeli, hogy valamiféle bianco belépője van bárhová, tehát a mennyországba is. Aki vizsgálni merészeli belépőjét, azt a becsületébe gázoló ellenségnek tekinti. Ha jogát a létre és elismerésre így értelmezi, akkor természetesen egyfolytában haragudnia kell valakire, hogy e jogából nem a következmények általa megkívánt végtelen sorát vonja le.
(REGIO, kisebbségtudományi szemle, Budapest, 1991., 2 évfolyam, 1. szám, első rész)

Fenomen mržnje
Prirodopis mržnje, prvi deo
Kada je 28. avgusta 1990. godine u Oslu, glavnom gradu Kraljevine Norveške održao svoje predavanje, Vaclav Havel, poznati češki filozof i disident, pa državnik, poslednji predsednik Čehoslovačke i prvi predsednik Češke Republike, ključna ličnost „baršunaste revolucije“ u svojoj domovini nije ni slutio da se na Balkanu već uveliko pripremaju krvavi događaji: za razvijeniji deo Evrope neshvatljivo nemilosrdni rat, koji će potrajati pola decenije, i za koji do danas neće biti prihvatljivog objađnjenja. Govoreći o mržni (individualnoj i kolektivnoj) Havel nije misli na narode tadašnje Jugoslavije. Odnosno nije mislio samo i isključivo na njih. Imao je pred sobom kontekst čitave srednje-istočne Evrope, i svoju ČSSR koja se upravo raspadala, i čija je (zajednička) fudbalska reprezentacije upravo igrala na Svetskom prvenstvu u Italiji, pod novim imenom: „Zajednička reprezentacija Češke i Slovačke“.
Havel je elaborirao genezu mržnje, tragajući za poreklom, pokretačem ove aktivne unutrašnje snage u (pojedinim) ljudima. „Na samom dnu svesti čoveka koji mrzi skriva se onaj bolestan osećaj da je on, ustvari, jedini i stvarni vlasnik pune istine, sledbeno tome on je ne samo čovek višeg reda i vrednosti, već sam Bog, stoga zaslužuje puno priznanje sveta, čak popustljivost i lojalnost, slepu poslušnost ostalih ljudi. Želi biti centar sveta, pa je stalno frustriran i iritiran zbog toga što ga svet ne prihavata i ne priznaje, čak ne obraća ni pažnju na njega, a možda mu se i smeje. Ponaša se kao razmaženo ili nevaspitano dete koje veruje da njegova majka postoji samo zato da njega obožava, a uzima joj za zlo, ako se ponekad bavi njegovom sestrom ili bratom, svoje vreme provodi s ocem, ili knjigom. Sve ga to vređa i povređuje, majčino ponašanje smatra ličnim napadom, osporavanjem njegovih vrednosti. Unutrašnje punjenje iz kojeg bi se mogla izroditi ljubav, izopači se u mržnju prema osobi koju samtra uzročnikom njegovih povreda.“
„U mržnji – kao u neuzvraćenoj, nesrećnoj ljubavi – stvarno nalazimo jednu vrstu očajnog transcendentalizma“ – smatra Havel i dodaje: „Čovek koji mrzi ne poznaje osmeh, samo kreveljenje. Ne zna se veselo šaliti, već samo kiselo izrugivati. Nije sposoban za pravu ironiju, jer je nesposoban i za samoironiju. Karakteristika mu je ozbiljan izraz lica, visok stepen uvređenosti, čvrst način govora i vika, urlanje...“
„U mržnji se nalazi velika doza egocentrizma i samoljublja i čovek, koji mrzi u osnovi je nesrećan, a nikada ni ne može biti savršeno srećan“ – kaže dalje Vaclav Havel, i dodaje: „Šta god učinio da bi ga u potpunosti priznali, i da najzad pocrkavaju oni koji su po njemu uzročnici njegovog potcenjivanja, željeni uspeh, odnoso apsolutni uspeh nikada ne može postići: uvek mu se krevelji odnekud – makar iz veselog i pomirljivog osmeha njegove žrtve – sva grozota i sav užas sopstvene nemoći, to što nije sposoban postati Bogom“.
„Postoji samo jedna vrsta mržnje: nema razlike, znači, između pojedinačne i grupne mržnje; ko mrzi pojedinca, skoro je uvek u stanju da prihvati i širi grupnu mržnju. Čak bih mogao reći i to, da je grupna ili kolektivna mržnja – bila ona verska, ideološka, socijalna, nacionalna ili imala neku drugu osnovu – jedna vrsta levka, koji polako usisava sve one kojima nije strana mržnja pojedinca.