A gyűlölet természetrajza (2)

A gyűlölet természetrajza (2)
Ezt a mesét naponta fel kellene idéznünk magunkban nekünk is, akik a frissen született európai demokráciákban élünk: amint az egyik nemzet megadja magát a másik nemzet gyűlöletére csábító kísértésnek, úgy járunk, mint Bhérund madár. Azzal a különbséggel, hogy bajosan akad egy evilági Krisna, aki ettől az újabb szerencsétlenségtől megszabadít bennünket.
Václav Havel (Society) Megfigyeltem, hogy a gyűlölködők azzal vádolják felebarátaikat – s általuk az egész világot -, hogy gonoszok. Haragjuk motorját az az érzés hajtja, hogy a gonosz emberek és a gonosz világ megtagadja tőlük azt, ami a legtermészetesebb módon megilleti őket. Haragjukat tehát más emberekre vetítik. Ebben is hasonlítanak az elkényeztetett gyerekre: nem értik, hogy olykor maguknak is meg kell szolgálniuk valamiért, és hogy ha nem kapják meg automatikusan mindazt, amit a fejükbe vettek, ez nem azért van, mert valaki gonosz hozzájuk.
A gyűlöletben nagy adag egocentrizmus és önszeretet van. Az abszolút önigazolásra vágyva és azt nem találva a gyűlölködő ember úgy érzi, hogy alattomos, rosszindulatú és mindenütt jelenlevő igazságtalanság áldozata, melyet meg kell szüntetni, hogy végre megnyíljon az út az igazságosság előtt. Csakhogy az igazságosság az ő értelmezésében a feje tetején áll: szerinte az embereknek kötelességük neki ítélni azt, ami nem ítélhető neki – az egész világot.
A gyűlölködő ember alapjában véve boldogtalan, és sohasem lehet tökéletesen boldog. Mert bármit tesz is annak érdekében, hogy végre teljesen elismerjék, és hogy pusztuljanak végre azok, akik szerinte lebecsülésének okozói, az áhított sikert, vagyis az abszolút sikert sohasem érheti el: végül mindig kivicsorog rá valahonnan – akár áldozatának vidám, békülékeny és engesztelő mosolyából is – tehetetlensége minden borzalma, az, hogy képtelen Isten lenni.
Gyűlölet csak egyféle van: nincs különbség tehát egyéni és csoportos gyűlölet között; aki gyűlöli az egyént, az szinte mindig hajlandó magáévá tenni és terjeszteni a csoportos gyűlöletet is. Sőt, mondhatnám azt is, hogy a csoportos gyűlölet – legyen bár vallási, ideológiai, szociális, nacionális vagy más – valamiféle tölcsér, amely lassan magába szívja mindazokat, akiktől nem idegen az egyén gyűlölete. Vagyis: mindenfajta csoportos gyűlöletnek a legsajátabb hátországa és emberi potenciálja azoknak az embereknek az együttese, akik képesek gyűlölni az egyént.
De ez még nem minden: a gyűlöletre képes emberek által kimutatott, terjesztett és mélyített kollektív gyűlöletnek különös mágneses vonzása van, alkalmas tehát arra, hogy magához rántson sok olyan embert is, akikből látszólag eredetileg hiányzott a gyűlölet képessége. Csak éppen erkölcsileg ingatagok, gyengék, önzők, szellemük rest és képtelen az önálló gondolkodásra, s ezért hajlamosak rá, hogy a gyűlölködők szuggesztív befolyása alá kerüljenek.
A kollektív gyűlölet – mely összehasonlíthatatlanul veszélyesebb az egyén iránti gyűlöletnél – vonzerejét néhány nyilvánvaló előnye adja:
1. A kollektív gyűlölet megszabadítja az embert a magánytól, elhagyatottságtól, a gyengeség, tehetetlenség, lenézettség érzésétől, és ezzel természetesen segíti a sikertelenségi és alábecsültségi komplexusának leküzdésében. Ugyanis közösséget kínál, valamiféle furcsa testvériséget, mely az összetartó egyetértés igen egyszerű módszerén alapul: a részvétel ugyanis nem jár semmiféle követelménnyel, a felvétel feltételei könnyen teljesíthetők, senkinek sem kell tartania attól, hogy nem felel meg a vizsgán: hiszen mi sem könnyebb, mint elfogadni a gyűlölet közös tárgyát és a közös „ideológiát”, amely e tárgy gyűlöletét indokolja. Kijelenteni, hogy a világ minden bajáról - és főképp minden sebzett lélek kétségbeeséséről – a németek, arabok, négerek, vietnamiak, magyarok, csehek, cigányok vagy zsidók tehetnek, oly egyszerű és érthető! És mindig akad elég olyan vietnami, magyar, cseh, cigány vagy zsidó, akinek magatartásával illusztrálható, hogy mindennek ők az okai!
2. Az alábecsültség érzése, amely szerintem ott bujkál minden gyűlöletre képes emberben, nagyszerű közegre talál a gyűlölködők közösségében: tagjai a végtelenségig bizonygathatják egymás előtt tulajdon értékük nagyságát, akár azzal, hogy egymást túlszárnyalva nyilvánítják ki gyűlöletüket a rajtuk esett sérelem okozóinak kiválasztott csoportja iránt, vagy a szimbólumok és rítusok kultuszával, mely emeli a gyűlölködők közösségének értékét. A viselet, egyenruha, jelvény, zászló vagy kedvenc dal egysége közelebb hozza egymáshoz a résztvevőket, erősíti bennük szuverén identitásuk tudatát, gyarapítja, növeli és sokszorozza szemükben tulajdon értéküket.
3. Míg az egyéni agresszivitás mindig kockázatos, mert életre kelti az egyéni felelősség mumusát, a gyűlölködők közössége valamiképp „legalizálja” az erőszakot: az agresszió közös megnyilvánulása a legitimitás vagy legalábbis egyfajta „kollektív fedezék” illúzióját kelti. Egy csoportban, falkában vagy tömegben elbújva minden potenciális erőszaktevő természetesen többet mer: egyik biztatja a másikat, mindnyájan – éppen azáltal, hogy többen vannak – kölcsönösen erősítik egymást a hitben, hogy agresszivitásuk jogos.
4. A csoportos gyűlölet vezérelve a gyűlölködőknek és mindazoknak, akik képtelenek az önálló gondolkodásra, előbb-utóbb jelentősen megkönnyíti az életüket, mert a rajtuk esett sérelem vétkeseként felkínálja nekik a gyűlölet tárgyát, mely úgyszólván első pillantásra vagy hallásra felismerhető: a folyamat, amelynek során a világ általános igazságtalansága azzá a konkrét személlyé testesül, aki az igazságtalanságot képviseli, akit tehát gyűlölni kell, hallatlanul megkönnyíthető, ha a felkínált „bűnös” a bőrszínének, nevének, anyanyelvének, vallásának vagy hazájának köszönhetően nyomban azonosítható.
A kollektív gyűlöletnek van még egy igen alattomos előnye: észrevétlenül keletkezik. A közgondolkodásnak úgy is számtalan olyan, ártatlannak látszó állapota van, amelyek a potenciális gyűlölet szinte észrevehetetlen előfokait képezik, valamiféle tágas és termékeny földet, amelyben a gyűlölet magva könnyen megkapaszkodik és később könnyen kicsírázik.
Hadd hozzak fel legalább három példát.
Hol másutt fejlődhetnek ki jobban és sikeresebben a már említett határtalan igazságtalanság túlburjánzó érzése, mint ott, ahol valóban igazságtalanság történt? Az alábecsültség érzésének legtökéletesebb hátországa értelemszerűen egy olyan helyzet, amelyben valakit tényleg megaláztak, megsértettek vagy becsaptak. A beteges sértődöttség kifejlődésének legtökéletesebb talaja az olyan környezet, ahol valóban sértegetnek. A kollektív gyűlölet egyszerűen ott szerez hitelt, ott növeli vonzerejét a legkönnyebben, ahol egy embercsoport ilyen vagy olyan módon valóban szenved, vagyis az emberi tragédiák színhelyén.
Második példa: Az emberi értelem és az emberi ész csodája az általánosítás képességével párosul, e számottevő erő nélkül nehéz elképzelni az emberi szellem történetét. Aki gondolkozik, az valamiképp általánosít. Csakhogy az általánosítás képessége nagyon törékeny ajándék, mellyel fölöttébb óvatosan kell bánni. Az átlagosabb értelem előtt ugyanis igen könnyen észrevétlenül maradhatnak az igazságtalanság rejtett csírái, melyek éppen az általánosítás aktusának következményei. Hiszen mindnyájan megtesszük, hogy véleményt nyilvánítunk különféle nemzetekről, közöljük róluk megfigyeléseinket: kijelentjük, hogy a franciák, angolok, oroszok ilyenek vagy olyanok. Megállapításunkban természetesen nincs rossz szándék, általánosító kijelentésünk pusztán a valóság jobb megismerését szolgálja. Mégis az általánosításnak épp ebben a fajtájában óriási veszély rejtőzik: nevezetesen az, hogy bizonyos – az adott esetben etnikailag meghatározott – embercsoportot észrevétlenül megfosztunk az egyénektől és az egyéni felelősségtől, és valamiféle absztrakt kollektív felelősséggel ruházunk fel. Világos, hogy mindez nagyszerű indítékul szolgálhat a kollektív gyűlöletre: az egyes emberek pusztán a származásuk miatt a priori rosszak vagy gonoszok lesznek. A fajgyűlölet napjaink egyik legsötétebb negatívuma, egyebek között épp az általánosításnál tanúsított effajta óvatlanságra támaszkodik.
(REGIO, kisebbségtudományi szemle, Budapest, 1991., 2 évfolyam, 1. szám; második rést))

O kolektivnoj mržnji
Prirodopis mržnje, drugi deo
„Najspecifičnija logistika i ljudski potencijal svake grupne mržnje jeste skup onih ljudi, koji su sposobni da mrze pojedinca.“ Ali to još nije sve: iskazana, širena i produbljivana kolektivna mržnja iskazana od strane ljudi koji su sposobni da mrze, ima neobičnu magnetnu privlačnost, prikladna je da privuče i mnoge osobe, u kojima naizgled nije bilo sposobnosti mržnje. Samo su moralno kolebljivi, slabi, egoistički raspoloženi, lenjog duha, nesposobni za smostalno razmišljanje, pa su stoga pogodni da padnu pod sugestivan uticaj mrzitelja.
Kolektivna mržnja je neuporedivo opasnija od mržnje prema pojedincu, i privlačna je zbog neospornih prednosti:
a) Kolektivna mržnja oslobađa šoveka od samoće, napuštenosti, osećaja slabosti, nemoći i nipodoštavanja, prirodno mu pomažeći na taj način u savlađivanju kompleksa zbog neuspešnosti i potcenjenosti. Nudi, naime, zajedništvi, neko čudno bratstvo, zanosvanog na vrlo jednostavnom metodu kohezije saglasnosti: nema zahteva, preduslova za učestvovanje, uslovi prijema se lako ispunjavaju, niko ne treba da se plaši neupshe na ispitu: naime, nište nije prostije i jednostavnije, nego prihvatiti zajednički predmet mržnje, zajedničku „ideologiju“, kojom se obrazlaže mržnja datog predmeta. Izjaviti, kako je za sve nevolje i nedaće sveta – naročito za očaj svih ranjenih duša - krivi Nemci, Arapi, Crnci, Vijetnamci, Mađari, Česi, Cigani ili Jevreji, toliko je prosto i razumljivo! I uvek se nađe dovoljno Vijetnamaca, Mađar, Čeha, Roma ili Jevrejina, čijim se ponašanjem jednostavno može ilustrirati kako su za sve oni krivi! – razmišlja Havel.
b) Osećaj potcenjenosti koji se skriveno nalazi u svim ljudima sposobnim za mržnju, nailazi na na fenomenalnu sredinu u zajednici mrzitelja: članovi tu do beskonačnosti mogu dokazivati između sebe vrednosti spstvene veličine, čak i tako što će – nadmašivši jedni druge – izražavati svoju mržnju prema izabranoj grupi onih koji su prouzrokovali njihove rane, ili će to učiniti kultom simbola i rituala što će povećati vrednost zajednice mrzitelja. Jedinstvo odevanja, uniforma, značka, zastava ili omiljena pesma će međusobno zbližiti učesnike, jačati u njima svest o suverenom identitetu, povećava, umnožava sopstvenu vrednost u njihovim očima.
c) Dok je pojedinačna agresivnost uvek rizična pošto oživljava strah od pojedinačne odgovornosti, zajednica mrzitelja na neki način „legalizuje“ nasilje: zajednički ispoljena agresija stvara iluziju legitimiteta, ili bar postojanje jedne vrste „kolektivnog zaklona“. Sakriven u grupi, čoporu ili masi svaki će potencijalni počinilac nasilja biti prirodno ohrabren: podstičući jedan drugog, svi – upravo zbog toga, što ih je više – uzajamno jačaju jedni druge u veri, da im je agresivno delovanje opravdano.
d) Kolektivna mržnja ima još jednu, veoma podmuklu prednost: nastaje neprimetno. Javna misao, odnosno razmišljanje i inače ima bezbroj takvih, naizgled bezopasnih stanja koje predstavljaju praktično neprimetne „predstepenice“ potencijalne mržnje, nekakvo ogromno i plodno zemljište u kojem se seme mržnje veoma lako primi i opstaje, da bi kasnije iskljijalo.
Navodim bar tri primera.
Gde bi se bolje i uspešnije mogao razvijati već spominjani preuveličavani osećaj bezgranične nepravde nego tamo, gde se zaista i dogodila nepravda? Najsavršenija logistika osećaja potcenjenosti je, razumljivo, situacija u kojoj su nekoga zaista ponizili, uvredili ili prevarili. Kolektivna mržnja prosto dobija na uverljivosti i svoju privlačnost najlakše povećava upravo tamo, gde jedna grupa ljudi na ovaj ili onaj način pati, odnosno na mestu ljudskih tragedija.
Drugi primer: ljudski razum i čudo zvano ljudska pamet podrazumevaju i sposobnost uopštavanja; bez ove značajne snage je teško zamisliv istorijat ljudskog duha. Osoba koja razmišlja, na neki način i uopštava. Samo što je sposobnost uopštavanja veoma krhki poklon, sa kojim treba postupati izuzetno oprezno.
Naime, svako od nas će izreći stav ili mišljenje o pripadnicima raznih nacija, saopštavajući o njima svoja zapažanja: reći ćemo da su Francuzi, Englezi ili Rusi ovakvi i onakvi. U tim tvrdnjama, naravno, nema loše namere, naša uopštavajuća izjava služi samo boljem upoznavanju stvarnosti. Ipak, u ovoj vrsti uopštavanja se krije velika opasnost: konkretno ta, što jednu datu – u ovom slučaju etnički determinisanu – grupu ljudi neprimetno lišavamo pojedinaca i pojedinačne odgovornosti, i kačimo na njih nekakvu apstraktnu kolektivnu odgovornost. Jasno je, kako to može poslužiti kao izvanredno pogodan razlog ili povod za kolektivnu mržnju: pojedini ljudi, odnosno pojedinci će samo i isključivo usled svog porekla postati a priori loši ili zli. Rasna diskriminacija je jedna od najtamnijih negativnih pojava naših dana, koja se oslanja između ostalog upravo na ovakvu neopreznost pri uopštavanju- tvrdi Vaclav Havel avgusta 1990. godine.
Progovorimo na kraju i o trećoj „predstepenici“ kolektivne mržnje, koju bih nazvao kolektivnom „različitošću“. Život je nepregledan, njegova očaravajuća različitost i tajnovitost ne proizilazi samo iz toga što je svaki čovek različit, što niko ne može drugog savršeno i u potpunosti shvatiti i razumeti, nego i iz toga što se i različite grupe ljudi razlikuju međusobno: u socijalnim navikama i naviknutostima, tradicijama, temperamentu, načinu života i načinu razmišljanja, vrednosnim merilima – i, naravno po veri, boji kože, načinu oblačenja i tako dalje. Ova „različitost“ je u većini slučajeva zaista kolektivna i sasvim je razumljivo što „različitost“ druge grupe ljudi u grupi kojoj pripadamo izaziva iznenađenje, nerazumevanje, odbojnost, pa čak i sprdnju. Kako se mu čudimo „različitosti“ drugih, tako se i oni čude našim. Ovu „različitost“ raznih zajednica možemo, naravno, prihvatiti i razumevanjem i tolerancijom, kao činjenicu koja, u stvari čini šarenilo života, možemo je poštovati i ceniti, pa čak se i smejati, ali ista stvar relativno lako može postati izvorom nerazumevanja i sukobljavanja. Odnosno – iznova – može da postane logistika buduće mržnje.