A gyűlölet természetrajza (3)

A gyűlölet természetrajza (3)
Ezt a mesét naponta fel kellene idéznünk magunkban nekünk is, akik a frissen született európai demokráciákban élünk: amint az egyik nemzet megadja magát a másik nemzet gyűlöletére csábító kísértésnek, úgy járunk, mint Bhérund madár. Azzal a különbséggel, hogy bajosan akad egy evilági Krisna, aki ettől az újabb szerencsétlenségtől megszabadít bennünket.
Václav Havel (Society) Végül beszéljünk a kollektív gyűlölet harmadik előfokáról, amit én kollektív „másságnak” neveznék. Az élet áttekinthetetlen, káprázatos sokszínűsége és titokzatossága nemcsak abból adódik, hogy minden ember más, és hogy senki sem értheti meg a másikat tökéletesen és teljesen, hanem abból is, hogy a különféle embercsoportok csoportként is különböznek egymástól: szociális szokásaikban és megszokásaikban, hagyományaikban, vérmérsékletükben, élet- és gondolkodásmódjukban, értékítéletükben – és természetesen vallásukban, bőrszínükben, öltözködésükben és így tovább. Ez a „másság” jobbára valóban kollektív, és tökéletesen érthető, hogy egy másik csoport közös „mássága” abban a csoportban, amelyhez tartozunk meglepetést, idegenkedést, értetlenséget, sőt gúnyt fakaszthat. Ahogy mi csodálkozunk mások „másságán”, úgy csodálkoznak ők a mienken.
A különféle közösségek e „másságát” fogadhatjuk természetesen megértéssel és toleranciával mint olyan tényt, amely az élet tarkaságát adja, becsülhetjük és tisztelhetjük, sőt mulathatunk rajta, azonban aránylag könnyen a meg nem értés és viszálykodás forrásává is válhat. Azaz – újfent – az eljövendő gyűlölet hátországává.
Akik a valódi igazságtalanságnak, az általánosítás képességének és a „másság” tudatának vékony, csalóka és veszedelmes jegén mozognak, azok közül csak kevesen képesek azonnal megsejteni a kollektív gyűlölet feltételezhető vagy már elszórt kakukktojásainak jelenlétét.
Napjaink Közép-Kelet-Európáját némely megfigyelő potenciális puskaporos hordóként jellemzi, olyan térségnek tartja, ahol erősödik a nacionalizmus, az etnikai összeférhetetlenség, következésképp erősödnek a kollektív gyűlöletnek különféle megnyilvánulásai is. Sőt, egyesek úgy írnak e térségről, mint az eljövendő európai instabilitás lehetséges forrásáról, mely komolyan fenyegeti a békét. Az efféle borúlátó elmélkedések sorai között olyan sóvárgás tetszik ki a hidegháborús aranyidők után, amikor Európa két fele kölcsönösen sakkban tartotta egymást, s ennek köszönhetően nyugalom volt.
Nem osztom az említett megfigyelők pesszimizmusát. Ennek ellenére elismerem, hogy – ha nem őrizzük meg éberségünket és ép eszünket – a világnak az a zuga, ahonnan érkeztem, a kollektív gyűlölet feltámadásának és kifejlődésének alkalmas talaja lehet. Ennek számtalan és többé-kevésbé érthető oka van.
Mindenekelőtt tudatosítanunk kell magunkban, hogy Közép-Kelet-Európa térségében sok nemzet és különféle etnikum él egymásba fonódva, és hogy itt nehéz elképzelni olyan ideális határokat, amelyek területileg egyértelműen elválasztanák egymástól ezeket a nemzeteket és etnikumokat. Ebből eredően itt sok a kisebbség, a kisebbségen belül is kisebbségek élnek, a határok itt gyakran meglehetősen kimódoltak, röviden: amolyan közös nemzetközi katlanról van szó. Mindemellett a nemzeteknek itt vajmi kevés történelmi lehetőségük nyílt arra, hogy kialakítsák saját politikai önállóságukat és saját államiságukat: évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia fedele alatt éltek, a két háború közti rövid szünet után különféle módon Hitler igázta le őket, majd nyomban a háború után vagy nem sokkal később Sztálin. Amire a nyugat-európai nemzetek egész évtizedeket és évszázadokat fordíthattak, arra a közép-európai nemzetek többségének tulajdonképpen csak a két háború közti húsz esztendő jutott.
Joggal érezhetik hát kollektív tudatuk alján, hogy történelmi igazságtalanság áldozatai. A gyűlöletre jellemző hipertrófiás sebzettség érzése itt tehát értelemszerűen alkalmas talajra talál, könnyen gyökeret ver, és könnyen fejlődik.
A totalitárius rendszer, amely ezekben az országokban hosszú évekig uralkodott, egyebek közt abban is jeleskedett, hogy igyekezett mindent egyarcúvá tenni, gleichschaltolni és uniformizálni azáltal, hogy a leigázott nemzetek mindenfajta jellegzetességét, vagy ha úgy tetszik „másságát” évtizedekig igen keményen elnyomta. Az államigazgatás szerkezetétől a tetőkön vöröslő csillagokig minden egyforma, azaz a Szovjetunióból importált volt. Nem csoda hát, hogy amikor ezek a nemzetek megszabadultak a totalitárius rendszertől, hirtelen hallatlanul éles fényben pillantották meg kölcsönös, vagyis felszabadított „másságukat”. És nem csoda az sem, ha ez az évtizedekig láthatatlan, tehát szükségszerűen meg nem tapasztalt és mentálisan fel nem dolgozott „másság” meglepetést kelt. A ránk kényszerített egységes uniformistól és álarctól megszabadulva igazából most nézünk először egymás valódi arcába. Kölcsönös „másságunk” sokkot vált ki. És ezzel megteremtődik a további kedvező helyzet arra, hogy kollektív viszolygás támadjon, mely bizonyos körülmények között kollektív gyűlöletté fajulhat.
E térség nemzeteinek nem volt elég idejük arra, hogy államiságuk kellőképp kiérlelődjön, de még arra sem, hogy kölcsönösen megszokják egymás másságát.
Itt is alkalmazhatjuk a gyermekkel való összehasonlítást: ezeknek a nemzeteknek sok szempontból egyszerűen nem volt idejük arra, hogy politikailag felnőtté váljanak.
Mindazok után, amit átéltek, e nemzetek természetes szükségét érzik, hogy gyorsan láthatóvá tegyék létezésüket, hogy elérjék elismerésüket és megbecsülésüket. Azt akarják, hogy tudjanak róluk, hogy a világ kikérje a tanácsukat, azt akarják, hogy a „másságuk” elismertessen. És eközben, még belső bizonytalansággal telve önmagukat és elismerésük mértékét illetően, idegesen lesik a másik nemzetet, hátha az – hiszen ráadásul hirtelen kiderül róla, hogy más, mint ők – eltereli róluk a figyelmet, amit ők érdemelnének.
A totalitárius rendszer Európának ezen a részén évtizedekig elnyomta a polgárok önállóságát és önjogúságát, arra törekedett, hogy az embereket pusztán gépezetének engedelmes alkatrészeivé idomítsa. A totalitárius rendszer által oly sokáig irtott polgári kultúrának a hiánya és e rendszer általánosan demoralizáló hatása könnyen lehetővé teheti az óvatlan általánosításnak azt a fajtáját is, amely mindig sajátja a nacionalista összeférhetetlenségnek. A kollektív felelősség elvét elutasító emberi jogok tiszteletben tartása ugyanis bizonyos polgári kultúrának a megnyilvánulása.
Ebből az igen rövid és szükségszerűen igen egyszerűsítő leírásból talán kiderül, hogy Európának ezen a részén a körülmények valóban meglehetősen alkalmasak arra, hogy nemzeti összeférhetetlenséget, sőt gyűlölködést szítsanak.
És van itt még egyfontos tényező: a felszabadulásunk okozta első örömöt szükségszerűen a csalódottság és depresszió ideje követte: csak most, amikor mindenről megmondhatjuk az igazat és mindent a nevén nevezhetünk, látjuk teljes borzalmában az örökséget, amit a totalitárius rendszer ránk hagyott, csak most döbbenünk rá, milyen keservesen és milyen sokára fogjuk az elkövetett károkat helyrehozni.
Az általános ingerültség ezen állapota sokakat késztethet arra, hogy különféle helyettes áldozatokon töltsék ki mérgüket, akik a főbenjáró és immár megsemmisített bűnöst, azaz a totalitárius rendszert képviselik a szemükben. A tehetetlen düh mindig is villámhárítót keres.
Ismétlem, amikor a közép-kelet-európai nemzetiségi gyűlölködésről beszélek, nem az elkerülhetetlen jövőre gondolok, hanem a potenciális veszélyre.
Hogy sikeresen elháríthassuk, ahhoz ezt a veszélyt tudatosítanunk kell. Ez mindnyájunk feladata, akik a volt keleti blokkban élünk.
Nemcsak azért kell határozottan harcba szállnunk a kollektív gyűlölet esetleges csíráival, mert a rosszal mindig szembe kell szegülnünk, hanem tulajdon érdekünkben is.
Van a hinduknak egy meséjük Bhérundról, a mítikus madárról. Ennek a madárnak egy teste, ámde két nyaka, két feje és két önálló tudata van. A hosszú együttélés következményeképpen a két fej kölcsönösen meggyűlöli egymást és úgy dönt, hogy kárt tesz a másikban. Ezért mind a kettő követ és mérget nyeldekel. Az eredmény nyilvánvaló: Bhérund fájdalmas görcsök és hangos jajkiáltások közepette meghal, hogy aztán Krisna végtelen kegyelme által feltámadjon. Krisna azért támasztja fel, hogy a madár örök időkig emlékeztesse az embereket, miként ér véget minden gyűlölködés.
Ezt a mesét naponta fel kellene idéznünk magunkban nekünk is, akik a frissen született európai demokráciákban élünk: amint az egyik nemzet megadja magát a másik nemzet gyűlöletére csábító kísértésnek, úgy járunk, mint Bhérund madár.
Azzal a különbséggel, hogy bajosan akad egy evilági Krisna, aki ettől az újabb szerencsétlenségtől megszabadít bennünket.
(REGIO, kisebbségtudományi szemle, Budapest, 1991., 2. évfolyam, 1. szám – Körtvélyessy Klára fordítása, az Oslóban rendezett nemzetközi konferencián 1990. augusztus 28-án elhangzott beszédnek a Csehszlovák Távirati Iroda által közreadott szövege alapján; harmadik, befejező rész)

Istorijsko nasleđe
Prirodopis mržnje, treći deo
Današnju Srednjeistočnu Evropu poneki posmatrač karakteriše kao potencijalno bure baruta, takvom regijom gde jača nacionalizam, etnička nesaglašljivost (nesloživost), pa sledstveno tome sve su izraženiji i različiti pojavni oblici kolektivne mržnje. Poneki, čak pišu o ovoj regiji kao mogućem izvoru buduće evropske nestabilnosti, koja predstavlja ozbiljnu pretnju miru. Iz ovakvih pesimističkih mudrovanja, između redova se promalja čežnja za zlatnim hladnoratovskim vremenima, kada su dve polovine Evrope uzajamno pretile jedna drugoj, i zahvaljujući tome je bilo mira.
Ne delim pesimizam spomenutih posmatrača. Uprkos tome priznajem, da – ukoliko ne sačuvamo budnost i zdrav razum – kutak sveta iz koje dolazim može postati pogodno tlo vaskrsnuća i i bujanja kolektivne mržnje. Tome je bezbroj manje-više razumljivih i shvatljivih razloga.
Treba u sebi pre svega konstatovati da u regionu Srednjeistočne Evrope međusobno isprepleteno živi mnogo nacija i različitih etnikuma, i da je ovde teško zamisliti takve idealne granice, koje bi teritorijalno nedvosmisleno i jednoznačno razdvajale međusobno ove nacije i etnikume. Iz ovoga proizilazi da je tu mnogo manjina, i unutar manjina žive manjine, granice su tu često poprilično izveštačene, ukratko: reč je o vrsti zajedničkog internacionalnog kotla. Uz sve to, narodi, odnosno nacije su tu imale zaista malo istorijskih mogućnosti za formiranje sopstvene političke samostalnosti i sopstvene državnosti: vekovima su živele pod krovom Austro-Ugarske Monarhije, i posle kratke pauze između dva svetska rata, kada ih je Hitler na različite načine podjarmio, odmah posle drugog svetskog rata, ili malo kasnije ih je Staljin uzeo pod svoje. Ono, na šta su nacije u zapadnom delu Evrope imale trošiti pune decenije i vekove, većini nacija u istočnom delu kontinenta pripale su samo one dve međuratne decenije.
Stoga s pravom mogu osećati u svojoj kolektivnoj podsvesti da su žrtve istorijske nepravde. Osećaj hipertrofične izranjavanosti koji karakteriše mržnju ovde, znači, nailazi na pogodno tlo, lako se ukorenjuje i brzo isklija.
Totalitarni sistem, koji je u ovim zemljema dugo godina vladao, između ostalih „balgodeti“ bio poznat i po tome, što se trudio da učini sve jednoličnim, da glajhšaltuje i uniformiše sve, decenijama čvrsto potiskujući sve posebnosti – iliti „različitosti“ – pokorenih naroda. Od strukture državnog aparata do crvenih petokraka na krovovima sve je bilo isto, odnosno bilo je uvezeno iz Sovjetskog Saveza. Nije, stoga nikakvo čudo štu su ova nacije, oslobodivši se totalitarnog režima odjednom u neverevatno oštrom svetlu ugledali uzajamne, odnosno oslobođene „različitosti“. Nije ni to nikakvo čudo što je ta, decenijama nevidljiva „različitost“, koja nije iskustveno spoznata i mentalno obrađena izazvala iznenađenje. Oslobodivši se jedinstvene uniforme i maske koja nam je prisilno nametnuta, uistinu tek sada možemo uzajamno ugledati naša prava lica. Naša uzajamna „različitost“ stoga izaziva šok. Na taj način se stvara daljnja povoljna situacija za stvaranje kolektivnog ustezanja, koje u u određenim okolnostima može da se izrodi u kolektivnu mržnju.
Nakon svega onogta što su preživele, ove nacije osećaju prirodnu potrebu da se što pre pokažu, da se njihovo samostalno postojanje što pre primeti, da postignu svoje priznanje i poštovanje od rugih. Nedostatak od strane totalitarnog režima dugo vremena uništavane građanske kulture i opšte demoralizirajuće delovanje ovog režima može lako omogućiti čak i onu vrstu neopreznog uopštavanja koja je svojstvena svakoj nacionalnoj netrpeljivosti. Poštovanje ljudskih prava koja odbacuje princip kolektivne odgovornosti , jeste, ustvari pojavni oblik određene građanske kulture.
Iz ovog, po prirodi stvari kratkog i pojednostavljujućeg opisa se verovatno da naslutiti, kako su okolnosti u ovom delu Evrope zaista poprilično pogodne za rasplamsavanje nacionalne netrpeljivosti, pa čak i mržnje.
Protiv eventualnih klica kolektivne mržnje treba se odlučno boriti ne samo zbog toga, što se svakom zlu treba suprotstaviti, već je to i naš dobro shvaćeni sopstveni interes.
Imaju Hindusi jednu priču o mitskoj ptici Berund (Bhérund), koja ima jedno telo, ali dva vrata, dve glave i dve samostalne svesti. Usled dugog zajedničkog, odnosno ovakvog suživota dve glave se počinju uzajamno mrziti, i odluče da će naškoditi jedna drugoj. Zato obe glave počinju bljuvati kamen i otrove. Rezultat je nesumnjiv: Berund uz bolne grčeve i glasne jauke ugiba, da bi zahvaljujući bezgraničnoj milosti Krišne vaskrsla. Krišna vaskrsava mitsku pticu da bi ona za sva vremena upozoravala ljude, kakav je ishod svih mržnji.
Ove se legende moramo ovih dana svakodnevno setiti i mi, koji živimo u tek rođenim evropskim demokratijama: čim jedna nacija popušta pred primamljivom izazovu da mrzi drugu naciju, proći ćemo kao ptica Berund.
S tom razlikom, što će se veoma teško naći neki ovovremeni Krišna, koji će nas spasiti nove nesreće.
(Izvor: ČTK, telegrafska agencija tadašnje Čehoslovačke, a tekst je u integralnom obliku – na mađarskom jeziku – objavio mesečnik za manjinska pitanja REGIO, u broju 1. početkom 1991. godine; pripremio: Janoš Nemet)