A Ježa

A Ježa
Szülővárosában, 2015 áprilisának első napjaiban halt meg és itt is temették.
Hosszú ideig betegeskedett, nem érte meg a hetvenet sem.
Németh János (Society) Annak idején, az 1970/71-es idényben tűnt fel a Spartacus csapatában. Cetina, Birovljev, Jurković, Gašić, Gubić, Zaklanović nemzedékében.
Drašković edző vezetésével kerültek a legjobbak társaságába, és ennek köszönhetően játszottak évekig – telt lelátók előtt – olyan csapatok ellen, mint a Hajduk, a Dinamo, az Olimpija, a Vardar, a Vojvodina, a Željezničar, a Sarajevo, és természetesen a Crvena zvezda és a Partizan, meg az OFK Beograd.
Mihajlo Ježević – ahogy a koporsójára írták – leginkább a jobb oldalon villogott, de előfordult a bal szélen is. Ahogy Szkopjéban, amikor felejthetetlen góljait lőtte. Sem előtte, sem utána nem nyújtott olyan gólerős játékot.
Sokan bundázást emlegettek, a földimogyoró ára iránt érdeklődtek, ahogy az már ilyenkor lenni szokott.
Ježa – ahogy a szurkolók ismerték és szerették – csak mosolygott nem létező bajsza alatt.
Akkor sem reagált, amikor montenegrói csapattársai magyar édesanyját emlegette egy-két magáról megfeledkezett néző. Akik ma már huligánokként, csürheként viselkednek, bár továbbra is szurkolóknak nevezik őket.
Lehet, hogy Ježát nem csupán elhúzódó és egyre súlyosbodó betegsége akadályozta a meccsek látogatásában.
Az ő pályája a hetvenes évek végén szakadt meg, amikor a sikercsapat is szétszéledt, amikor a hírhedt bundabotrány miatt elindult a szekér a lejtőn. Az itteni készruhagyár ugyanis akkor női bundákat ajándékozott néhány játékvezető feleségének.
Az ügy kipattant, az pedig már törvényszerű, hogy ilyenkor a kis halak fizetnek rá.
A botrányoktól terhes bajnokságban is.
Ježát szerették a szurkolók, de ő maga elveszett pályafutása befejeztével.
Ma úgy definiálhatnánk, hogy nem tudta „menedzselni“ magát.
Nem lett edző, sportvezető, klubigazgató, szakági koordinátor.
Elsőként azok felejtették el, akik sokat köszönhettek neki.
Akkor is, ha a foci csapatjáték.
Talán mégis illene emlékezni rá, és a temetésén sem ártott volna könnyet ejteni érte.

Nije imao ni sedamdeset godina
Sahranjen je u gradu, gde je rođen, gde je postao poznat, gde su ga nekoliko godina voleli.
Posle su ga zaboravili.
A trebali su ga voleli i dalje, možda još i više nego onih sedamdesetih.
Pripadao je onoj generaciji fudbalera, koja je kao ekipa proslavila Suboticu.
Stasali su za tadašnju Prvu ligu u sezoni 1970/71. Uspeli tek idućeg leta, posle kvalifikacija.
Ježa, onako vižljast, brz, uz Jurkovića, Cetinu, Jovićevića, Birovljeva i ostale, vođen trenerom Draškovićem...
Mamili su publiku na Gradski stadion. Dolazio je Hajduk, Dinamo, Olimpija, Vardar, Sarajevo, Sloboda, Radnički, Vojvodina. Naravno i Crvena zvezda i Partizan.
Subotičani, oni stariji, sećaju se punih tribina, civilizovanog navijanja, uz poneku psovku, naravno, kada su „navijači“ (bila ih je nekolicina i tada) počeli spominjati mađarsku majku golgetera Crnogorca.
Ježa, odnosno Mihajlo Ježević je bio pouzdan igrač, pružao je solidne partije, a bljesnuo je, onako istinski, u Skoplju protiv Vardara. Postigao je do tada neviđene golove.
Pričalo se, naravno, o nameštaljci, o prodaji i kupovini bodova, „o ceni kikirikija“...
No, toga je uvek bilo. I bez osnova, ali i s razlogom.
I onda je pukla afera oko bundi.
Ovdašnja konfekcija „Željezničar“, odnosno neki rukovodioci firme, poklonili su bunde suprugama nekih fudbalskih sudija.
Stvar je pukla, i kola su krenula nizbrdo.
Nedugo zatim se ekipa rasula, a Ježa je ostao u svom Spartaku.
Igrao je još, ali sve je to bilo bleđe, sa manje glamura.
Došli su zatim i razni problemi, pa i oni sa zdravljem.
Decenijama se ništa nije čulo o Ježeviću.
Sve do početka aprila 2015.
Kada su ga sahranili.
Kažu, da je dugo bolovao, i da su ga zaboravili.
I oni, koje je tih sedamdesetih godina zadužio.
Kažu i to, da je fudbal kolektivna igra.
Sećanje nije, ono je individualno.
I ljudska je osobina.
Valjda i danas, u ovom veku.