Asszimiláció vagy gettósodás? (2)
Asszimiláció vagy gettósodás? (2)
A kissebbség legújabb sorsa... két út, két reális választási lehetőség. Mondjanak, szajkózzanak nemzetpolitikusaink bármit. Egy a papír, egy a napi hír a tévében, más a mindennapi gyakorlat.
Dózsai József (Society, Society) Mindenkiben van minálunk efajta „arrogáns nacionalizmus”... amolyan „Samo te gledamo” (csak figyelünk: milosevityi időkből való szlogen) – vagyis „Jól vigyázz magadra, amíg a mi utcánkban jársz” típusú-, jövevényekkel, sőt jól fizető turistákkal szembeni „szíveslátás”. Az angol „hospitality” szó jut eszembe, ugyanis a hospital szó kórházat jelent – tehát az itteni vendégszeretet lefordítva: „ha nem szépen beszélsz velünk, kórházban köthetsz ki”. Hajlamosak vagyunk erre, de nem mondhatjuk azt, hogy ez balkáni mentalitás, mert odalent egészen kedvesek és kulturáltak az emberek. Ez amolyan vajdasági sajátság, az itteni „multikulturalista” meg „tolerancia” szellemiség nagyon is valós része.
A történetet folytatva, sváb építésű házakból sincs Mozsorban hiány, de szerbeken kívül már nem lakja a falut más nép. Még most is rossz visszagondolnom arra, ahogy akkor végiggyalogoltam a falun. Csak akkor szűnt meg a nyomás, amikor már a löszdombon álltam és onnan szemléltem a bácskai rónaságot. A természetben azért mégis más, mint általában az emberek között. Régi vágyam teljesült ekkor – a Titeli fennsík festői látványa. A békés természet mindenütt ugyanaz, Szerbiában, Magyarországon, Romániában...
Másik alkalommal Észak-Bánátban beszélgetek valakivel. Mondom neki „magyar vagyok”... A válasz „Nem baj az, fiam” (mintha azt akarta volna hozzátenni, „hát az is ember...”). De valóban van ilyen történet. A háború idején magyar földről jött „testvéreink” kitettek magukért, hogy a szerbekkel való viszonyunkat tönkretegyék. Így egy történelmi esszében olvastam, nem tudom most visszaidézni a forrást, de egy idősebb szerb ember meséli az unokájának: „Magyar is lehet rendes ember, fiam”...
És még egy szemléltető történet a számtalan közül: Belgrádinak mesélem (jól van, a nagyváros lakói nem éppen Szerbia legtájékozottabbjai, de akkor is), hogy nagyvárosi nyüzsgésétől néhány kilóméterre homogén román település található (Uzdin: a falu 2400-2000 lakosának több mint 80 százaléka román a 2002-es és 2011-es összeírás szerint – persze a lakosság száma itt is csökkenést mutat). A felháborodott ember válasza szimplán a következő volt „Te nem vagy normális! Románok szerbiában?” Nem tudom, de ők a népszámláláskor románnak titulálták magukat és nem hinném, hogy náluk jobban tudja más, hogy milyen nemzetiségüek.
Talán kissé túlzok, talán túl tragikusan látom a helyzetet. Az újvidéki társasági élet – főleg szerb nemzetiségű – fiataljai trippelésnek vennék azt, amiket itt leírok, de kérdezzék meg a Sajkásban nemzettársai által megerőszakolt újvidéki lányt mi a valódi helyzet odakint „vidéken”...
Vagy jó példa István király emlékműve is Apatin központi utcáján – hogy ezt még nem verték szét, annak egy érdekes magyarázatát hallottam: egy új tétel szerint István nem is a magyarok, hanem a szerbek királya volt... Ez kb. olyan helyzet, mint Mátyás lovasszobrával Kolozsvárott, akinek a románok sajátos, nekünk nem is érthető szerepet szántak a történelmükben... különben már nem lenne a helyén...
Persze az optimisták azt mondhatnák, lázadó idétlenek mindig vannak és ez (már) nem az általános kép. Sok igaz szerbet is felháborítja a fasiszta típusú nacionalisták jelenléte a R.M. vagy V.Š. hősfeliratokkal, vagy a nem cirill betűs városnevek (mostmár tradicionális) átfirkálásával.
Ráadásul – mintha a külső nyomás nem lenne elég – nálunk újabban megindult még két igen veszélyes belső folyamat. A címben megadott gettósodás az egyik. Nem szabad az utcán magyarul hangosan megszólalni, hát akkor elmegyünk valahova, ahol szabad. Az istenháta mögötti Tóthfaluba vagy Bácskossuthfalvára és ott nemzeti bulikat szervezünk. Úgysem tudják a hivatalos főnemzet képviselői a térképen egyáltalán hol vannak az említett települések... De nem kell ahhoz a végeken élnünk, történik ez itt Szabadkán is a szemünk előtt, a fülünk hallatára – mármint a gettósodás: ha nem fogad be a társadalom, hát akkor azt ignorálva elkülönülök tőle. Ugyanis, sok magyar úgy oldja meg a problémát, hogy egyáltalán nem érdeklődik a hazai kultúra, a rádióból harsogó turbofolk „népzene” és ha úgy tetszik, maga a szerb nyelv iránt. Palicsi iskolában történik, a fülem-szemem (és az igazgatónő) hallatára-láttára, hogy egymás mellett tanuló gyermekek, az úgynevezett vegyes oktatású iskola szünetében angolul beszélgetnek egymással! „Nagy probléma ez, szégyen-gyalázat és igazi tragédia, hogy kisebbségi emberek ne tudják a főnemzet nyelvét” – jegyzi meg a szerb politikai képviselő. De mit tesznek a folyamat megállítása érdekében? Egykét magyar-szerb gyermektábort, a „multikulturalitás elmélyítése” érdekében? Hogy a különböző nemzetiségű gyermekek legalább ne tartsanak egymástól?? De a kovid óta már e táborok szervezése is elmarad!
(folytatjuk)
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tekst je deo projekta Afirmacija kulture dijaloga i tolerancije koji je sufinansirao Pokrajinski sekretarijat za obrazovanje, propise, upravu i nacionalne manjine – manjinske zajednice
Prilozi odražavaju stavove njihovih autora, a ne nužno i stavove redakcije ili Pokrajinskog sekretarijata
