Azsimiláció vagy gettósodás
Asszimiláció vagy gettósodás? (1)
A kissebbség legújabb sorsa... két út, két reális választási lehetőség. Mondjanak, szajkózzanak nemzetpolitikusaink bármit. Egy a papír, egy a napi hír a tévében, más a mindennapi gyakorlat.
Dózsai József (Society, Society) A kissebbség legújabb sorsa... két út, két reális választási lehetőség. Mondjanak, szajkózzanak nemzetpolitikusaink bármit. Egy a papír, egy a napi hír a tévében, más a mindennapi gyakorlat. Régi történet az, amikor a „minket képviselő” politikus meleg irodájából figyeli az eseményeket, előre megírt beszédeket olvas fel vagy a sajtótájékoztatókon azzal hitegeti saját önmagát, hogy „az ő mandátuma idején legalábbis” minden a legnagyobb rendben van. A feje közben az új épülő villáján jár, ahol a nyugdíjas éveit tölti majd, meg a külföldön tanuló gyerekei finanszírozásán. Társadalmi kérdésekről csak egy-egy ombudszman nyilatkozik néha, de ezek a hírek hamar elvesznek a napi bulvár sokasága közt. A sorsunk meg van pecsételve?
Most, amikor dinamikusan változó világunkban a globalizáció, a demográfiai és migrációs válság már a nemzetállamok fennmaradását veszélyezteti, a kisebbség sorsa még annál is nehezebbre fordul. Most, amikor mindenki mozoghat, és a jobb élet reményében el is indulnak a tömegek a demokratikusabb társadalmak felé, az a bizonyos rendszerváltáskor felvetett Megmaradni jelszó és cél még távolabbra került a megvalósítástól. A nagy „megmaradásban” mi vajdasági magyarok – reálisan és nem papíron – vajon mennyien maradtunk?
A szélsőséges nacionalizmus pedig szintén még mindig a virágában van itt a Balkánon (lásd az átfirkált nem cirill várostáblákat Vajdaság-szerte). Olyan sárkány ez, amelynek sok feje van, néhányat kegyetlenül levág a történelem (lásd nácizmus), de a többi vidáman okádja a tüzet (lásd a szabadkai, újvidéki, belgrádi nagy murálokat a hágai „hősökről”). Vagyis szítja az ellentéteket, és ez már önmagában is elég, nem kell hozzá már semmilyen vérontás (lásd Délszláv háború, amely Boszniában, Koszovón újra-meg újra fenyeget). A nyugati világ pedig ahelyett, hogy a demokrácia jegyében egyesülne, egyre megosztottabb, mind politikailag, mind vallásilag, mind társadalmilag... A nyugat meggyengülése pedig világválsághoz vezet. Kína és Oroszország veszi át a világpolitikai szerepet, de sokkal inkább Kína és a Közel-kelet országai (lásd Irán és Avganisztán). Politizálok, egy ilyen fontos kérdés megválaszolása helyett: hol tart a vajdasági kisebbségek helyzete?
De milyen az autentikus vajdasági nacionalizmus? A rémísztő multat hordozza magán – még mindig, ami még rémísztőbbé teszi. Például, a világtörténelem egyik legvéresebb háborúját merényletével triggerelő személy nálunk hősnek számít – gondoljunk csak bele, hol van még a világon Gavrilo Princip utca, mint nálunk Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Topolyán...?
Naiv gyermekéveim szülőföldemről alkotott kissé romantikus képét jelentősen megváltoztatta bácskai és bánáti utazásom. Főleg mert nem csak bicajjal, busszal, autóval, de történelemkönyvek lapjain is „utaztam”. A kilencvenes évek balkáni háborúja és a menekültáradat kezdte a fő rombolást. Már akkor egyre jobban előtűntek a késő-kommunista idő, a titói éra vajdasági nemzetek és nemzetiségek közötti békés együttélésről bennem kialakította ideális kép hibái. Ez valójában mítosz, amelyet egyrészt a toleranciát kiépíteni törekvő oktatás – ami mindenképen jó és folytatni kell! – szugerált belém, másrészt az autonomista romantizáló politika világképe. Hadd mondjak el néhány példát.
Mosorinban (Mozsorban) járok, a Sajkás-kerület szívében. A buszról leszállva a Titeli-fennsík felé gyalogolok. Az utcák kihaltak, a régi házak romosak, a boltokról és nemesi házakról a régi sváb feliratok félig lekopva bár de még tisztán olvashatók. Van valami elképesztő komorság. Mindenki gyanakvóan tekint rám, de nem úgy, szimpatikusan bárgyún ahogy az faluhelyen szokás, hanem igazi félelmet kiváltva az emberben. A hideg járja át a hátam, amikor rágondolok, mi lenne ha magyarként mutatkoznák be az utcát figyelő embercsoportnak. Egy csoport fiatal a traktor körül szorgoskodik, valamit rakodnak, a túloldalon két padon ülő széplány kiabálgat át hozzájuk. De közben mindenki aktívan figyeli az utcát: ki jár kel, mi történik - úgy ahogy ez faluhelyen már lenni szokott. De mégis, olyanok itt az emberek, fiatalok és öregek egyaránt, mintha még mindig partizánok módjára azt kémlelnék folyamatosan, hogy a faluba vezető úton nem téved-e be támadó fasiszták konvoja. Látom a szebbnél-szebb öreg házakat, szinte mindegyik ablakában ki van írva, hogy eladó. Rászánom magam, hogy három kint ülő nénire rákérdezzek „Milyen házak ezek?” (Kakve su ovo kuće?). A válasz: „szerbek!” (Pa srpske, kakve bi bile). Gyanús nekem, mert a homlokzaton zsidócsillagot látok. Kiszúrhatták, hogy „külföldi” vagyok, és pontosan úgy értették a kérdést, ahogy a zsidócsillagot látva feltettem nekik, hiszen ők is, én is tudhattuk, hogy nem Szerbia államiságát kérdőjeleztem meg, mivel nem azt kérdeztem „szerbiai-e a ház?” Vagy szemtelenek voltak, vagy tájékozatlanok, amit így utólag nem hiszek, tehát inkább az első...
(folytatjuk)
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tekst je deo projekta Afirmacija kulture dijaloga i tolerancije koji je sufinansirao Pokrajinski sekretarijat za obrazovanje, propise, upravu i nacionalne manjine – manjinske zajednice
Prilozi odražavaju stavove njihovih autora, a ne nužno i stavove redakcije ili Pokrajinskog sekretarijata
