Belgrád, a lazaság városa

Belgrád, a lazaság városa
Első látásra szerelmes lettem Belgrádba tavalyelőtt nyáron, amikor ide költöztem
Markovics Annamária (Society) Aztán másodszorra megnézve, lassan felfedezve még jobban megszerettem. Egyszerre kozmopolita és balkáni, és ez a kombináció, úgy tűnik, nagyon meg tudott fogni.
Sokan féltettek és furán néztek rám, amikor közöltem, a szerb fővárosba költözöm, ráadásul munka miatt. Erre az országra, de főleg Vajdaságra nem jellemző az, hogy valaki elhagyja az otthonát csak azért, hogy munkát találjon, vagy hogy jobb munkát találjon. Bármelyik amerikai filmet megnézve viszont az tapasztalható, hogy máshol ez normális, elfogadott, sőt némileg el is várják. Úgy tartják, hogy az a sikeres, aki nagyobb városba költözve talált munkát, mert aki helyben maradt, csak a saját kis közösségében tud bizonyítani. De nem akarom Szerbiát az Egyesült Államokhoz hasonlítani, és nem csak a gazdasági okok miatt, hanem a társadalmi különbségek nagysága miatt sem.
Visszakanyarodva: a családom és az ismerőseim aggódtak, hogy mi lesz velem Belgrádban, hiszen ez egy szerb város, ahol nem ismerek senkit. Rövid időn belül kiderül, hogy a szerb főváros sokkal biztonságosabb, mint bármelyik vajdasági település. Legalábbis ha a nemzetiségi különbségeket nézzük. Például itt senki nem fog megverni senkit azért, mert nem szerbül beszél. Annyi a külföldi, a világ minden tájáról idekeveredett ember, hogy fel sem tűnik, ha valaki például magyarul beszél. Maximum a kávézóban vagy az étteremben megkérdezik, hogy ez milyen nyelv, mert nem ismerős a fülüknek. Vagy éppen, hogy ismerős. A tetoválásomat készítő lány például az akcentusomból mindjárt ráérzett, hogy magyar vagyok. Nyilván nem véletlenül, a nagymamája topolyai magyar volt, és kislánykorában sok időt töltött vele. Mindjárt elő is hívta nyelvtudását, pontosabban azokat a foszlányokat, amelyek 25-30 év távlatából még megmaradhattak. De ugyanígy csillant fel a szeme az egyik bolti eladónak is, aki nagy érdeklődéssel figyelte, amíg felpróbálom és kritizálom az összes kiállított ruhát, majd megjegyezte, hogy az anyja is pont így szokott szitkozódni, ha valami nem tetszik neki.
A nem szerbül beszélés azonban vicces helyzeteket is teremt. Néha csak furán méregetnek a pincérek, amikor a vendégeimmel szerbről valami fura nyelvre váltok át. Máskor pedig a nagy előzékenység okoz vicces helyzeteket. Például a sushi étteremben, ahol a pincér azonnal angolul szolgált ki, majd nagyon okosan megjegyezte, hogy hallja ám, hogy szlovénul beszélünk, hogy tetszik nekünk Belgrád. Nos, valóban Belgrádba látogatott aznap a szlovén elnök és százfős kísérete, de mi nem tartoztunk oda, de díjaztuk a felszolgáló-személyzet napi aktualitásokban való jártasságát.
A legmegdöbbentőbb eset azonban ittlétem első hónapjában történt, amikor a postás inkább megállapítás, mint kérdésként közölte, hogy én, ugye, szabadkai vagyok. Mint kiderült oda járt egyetemre, és pontosan ismeri a hangsúlykülönbségeket. A dialektusok, az akcentusok, a hangsúlyok különben is nagy szerepet játszanak itt. Magyar anyanyelvűként én ezeket a leginkább a magyarban ismerem fel, angolszakon tanultam az angol nyelv különböző dialektusairól, a szerbről azonban valahogy megfeledkeztem, soha nem gondolkodtam azon, mi lehet a különbség egy Szabadkán, Belgrádban, Kragujevácon vagy Banja Lukában élő szerb beszéde között. Lassan ezeket is kezdem felismerni, és mindig sikerélményt jelent, ha tényleg eltalálom, hogy a beszélő honnan származik.
Nem akarok dicshimnuszokat zengeni fővárosunkról, de soha még ilyen befogadó várossal nem találkoztam. Soha nem éreztem magam ennyire odaillőnek. Azonnal ismerős és otthonos volt, és ez egy év alatt sem változott. Ismerős és otthonos és magával ragadó. A hétköznapok persze hozhatnak bosszúságokat (sokat kell várni a postán, késik a busz, tömeg van, drága a paradicsom), de ez máshol is így lenne, a város alapvető hangulata azonban más, mint például az észak-bácskai városoké. Szabadkán például sokkal több morcos ember jön velem szembe az utcán, mint itt, és ez lehet azért is, mert ott pont a morcos emberek utcáján sétálok, itt pedig a mosolygós emberek utcáján, de az is lehet, hogy történelmileg-földrajzilag-társadalmilag alakult úgy, hogy Belgrádban lazább az élet, mint a szülővárosomban.