Cirkusz vagyunk, az biztos

Cirkusz vagyunk, az biztos
Ovde ko još nije poludeo, taj je lud
Dózsai József (Society/Society) Úgy hallottam, ez az új balkáni mondás. Vagyis aki itt még nem bolondult meg, az – bolond.
Hát cirkusz vagyunk, az biztos. A Balkánon „balkáni viszonyok” uralkodnak, lazaság, káosz, letargia, dicsekvés a semmivel... Erről a Balkánról és szélesebb környékéről választottam karcolat formájában korképet festeni. Megragadni az időt, a jelent, egy kis filozófiai elemzés társaságában.
Természetjáró vagyok, a szociológia témakörében nem igazán vagyok otthonos. Sok a jegyzetem (mert ki nem filozófálgat, politizálgat otthon ahol senki se látja-hallja?), de                                                      komolynak induló szöveg még nem hagyta el a tollam, vagyis a tasztatúrám. Meglátjuk, mi sül ki belőle, ha a nyelv mágiájába belebonyolódok.
Kezdjük azzal, hogy a mágia kapcsán mindenki lángoló tűzre asszociál – még a szó is hasonlít: máglya – eszét vesztette, őrült varázslókra, boszorkányokra gondolunk, akik vudu szertartást bonyolítanak, a már említett tűz kíséretében. És pontosan ezt teszi a nyelv, ekkora felhajtást csinál. A maga módján persze – a nyelv nemmegértése a hozzá kapcsolódó kultúra félreismeréséhez, félreértésekhez, rosszabb esetben kommunikációs zavarhoz, félelemhez vezet. Félünk attól amit nem értünk vagy nem ismerünk.
Mint magyar, aki Szerbia szívében szolgálta katonaéveit – tökéletes nyelvtudásom ellenére amit kiskoromban bunyevácok, montenegróiak társaságában sajátítottam el a kertváros „Tesla” telepén – fura helyzetekbe keveredtem. Hogy mi is az a „slatko”, a Slava, a három napig tartó lakodalom, a folk esztráda, a balkáni temperamentum... Tudnék mesélni róla... de most kihagyom a félreterelő részleteket. Majd talán máskor.
Itt most először a nyelv egy olyan velejárójával kívánok egyetemesen foglalkozni, amit nemzetnek neveznek.
Mert minden nyelvhez tartozik egy nép, és fordítva, minden néphez egy szólásforma, az anyanyelv. Az, hogy ki hova, milyen nyelvi környezetbe született, gyakorlatilag meghatározza a sorsát. Korlátozza ismereteit, mert nem tud mások nyelvén művelődni, eldönti számára a vallási hovatartozást, a kialakítandó világképet, követendő ideológát, mindent. Ebből nincs automatikus kiút, előbb rá kell jönni hogy baj van, majd küzdeni kell. Megtanulni mások kultúrájának tiszteletét (meglátni, hogy mások is vannak odakint, a nagyvilágban, sőt a szomszédságban), mert ha nem tesszük, ott ahova megyünk minket sem fognak tisztelni... Még a sarki kocsmának is megvannak a szabályai, oda se törhetünk be csak úgy ajtóstul, mert kocsmai verekedést kockáztatunk. Tehát az élet nyiltságra, a másság megértésére nevel.
De van egy másik, bezárkózó, begyepesedett világ is. A nacionalizmus korát éljük. Az új, megújult, megreformált nacionalizmusét, olyan kort, amelyben mindenki állítólag a maga nemzeti identitását keresi. Az identitáskeresésnek ez a modern formája jó és rossz is egyben. Jó, mert a népi művészet és zene – bizonyítja Boban Marković vagy Lajkó Félix európai népszerűsége – valamint a népköltészet, népviselet, hagyományos életmód mozgalma elhaló értékeket elevenít fel. És rossz, mert alapja a történelem kellene, hogy legyen, ami pedig sajnos a leghomályosabb tudomány. Alapvetően egzakt ugyan, de nem annyira mint a matematika. A régész talál valamit, de csak szubjektíven következtetni tud a tárgyi lelet hovatartozására. Arra pedig a legkevésbé, hogy a tárgy kié lehetett, pontosabban az eltemetett egyén milyen nemzetiségű volt. Mert minél távolabbra megyünk a multba, a kép értelemszerűen annál homályosabb. A leggyakoribb nézet, hogy a történelem előtti időkben nem is lehet etnikumokat keresni, mert a népek keveredtek, a kisszámú törzsi társadalmakat pedig csak a saját túlélésük, és nem folklór kialakítása érdekelte. Az ősembert a rassz, a bőre vagy a haja színe valószínűleg nem nagyon izgatta. Ráadásul több csoport kipusztult, még mielőtt kultúrát alakíthatott volna. (Sőt, egész civilizációk vesztek el.) Tudjuk például, hogy                                    háború dúlt már a Neandervölgyiek és a Cro-magnonok között, és ez a harc az utóbbiak javára dőlt el. Feltételezik, hogy egyik rassz írtotta ki a másikat, konkrétan a Neandervölgyiek kipusztulása nem valami természetes katasztrófa következménye volt. Rivalizáltak a helyért, a barlangért, a mamuthúsért... de nem országért, nyelvért és szinekért folytak a harcok! Ezt, amit mi manapság csinálunk, meg sem értették volna, mint ahogy az ismert nomád társadalmak, mint pl. az indiánok sem értették meg soha a „modern” ember céljait...
A nemzet kérdése azonban egy viszonylag új jelenség a történelemben. A legrégebbi „nemzet” a Suméroké volt, pontosabban ez az a nép, amely már írásos nyomokat hagyott hátra (ékírás). A nemzetté válás bonyult folyamat. A népek nemcsak odapottyantak ahol épp voltak, kialakulásuk hosszú folyamat, fejlődés eredménye (ezt a mai nacionalisták egymás közti vitáikban elfelejtik!). A mult közismerten nagy népei voltak még (nem feltétlenül etnikumok) a hettiták, perzsák, egyiptomiak, makedónok, illírek, kelták, rómaiak... De mi történt velük, hova lettek? Egytől-egyig elnyelte őket a történelem. Margójegyzetként kívánkozik ide, de fontos, hogy ha ilyen nagy és büszke nemzetek eltűntek a történelem színpadáról, miért gondolja a mai ember, hogy az ő nemzeti büszkesége tovább fennmarad? (Ők legalább hagytak hátra értékeket, a római jogot például, de mi mit hagyunk hátra? Szeméthegyeket? Radioaktív tengert?)
A rómaiak ennek a nemzet-eltűnésnek a legfrisebb és egyben a legjobb példái. Az Itáliából induló „nép” vagy inkább kultúrkör valószínűleg nem etnicitási, hanem hovatartozási alapú „nemzetség” volt, vagyis az lett Római, aki római polgárjoggal bírt, örökölte vagy megvette a jogot. Ezen elv nyomán, különösen a késő-római korban a legtöbb római császár már nem is nem Itáliából, hanem a provinciákból származott (például Diokleciánusz illír volt, Galerius dák stb.). A környező népeket pedig az új politikai rend „Romanizálta”. Vagy confederatae – barát, vagy barbaros – ellenség lettek. A nagy Római birodalom asszimilált, majd idővel maga is asszimilálódott. Ennyit a nemzetről...
És jó tudni, hogy ez ma sincs másként...
(Az új identitáskeresés című, eredetileg a Diurnarius számára írt szöveg első része)