Sajnálom...

Sajnálom...
Azt hittem, hogy a fiataloknak, a diákjaimnak van igaza. Alig várják, hogy felnőjenek, és hogy tizennyolc évesek legyenek, mert akkor beléphetnek a felnőttek misztikus és vonzó közösségébe!
Kovács Róbert (Society) Most, egy kis tapasztalattal többel a zsebemben, ma, már tudom, hogy ők, és én is, óriási tévedésben élünk.
Nem az évek száma a döntő. Valami egészen más...
Valami megfoghatatlan, amit én egy keserű szájízzel tudok csak azonosítani. Akkor jelentkezik ez, amikor a számon, az agyamban az imént, hirtelen megszülető sajnálat hangzik fel, szóban is. Megelevenül. Mert mást nem mondhatok, amikor csalódom valakiben. Mert, amikor csalódom valamiben, mit tegyek? Mérhetetlen sajnálat uralkodik el a szívemen. És sajnálom, hogy véget ér egy addig dédelgetett édes gondolat, önámító valótlanság, és rámköszönt a megváltozott állapot kellemetlen, bizonytalansággal teli jövőszerűsége. Mi lesz most ezután? A holnap mit hoz? Megnyugvást vagy veszedelmet?!
Az ember nem egyszer válik felnőtté. Sokszor. Olyankor történik ez meg vele, mikor nem is gondol vele. Csak átlép egy küszöbön. Már meg is történt a felnövés. Felnőtté vált. Naggyá avatták. És hol a csinnadratta? Hol a születésnapi torta, a gyertyák prüszkölő elfújása, a gratulációk sora? És az ajándékok is elmaradnak. Ennek nincs igazi, külső jele, de lesz maradéka az ember szívén és lelkén.
Sajnálom, hogy most újból fel kellett nőnöm. Lassan már nem is számolom: Hagyadszor?...
Sajnálom, hogy olyan naívan ragaszkodom. Az emberekhez, a városhoz, a levegőhöz, a történetekhez... Mindehhez. Köt mindez valahová. Ide. Talán: ide.
És vannak, akiket viszont semmi sem kötelezi? Nem érdekli őket más érzése, élete? Kivonulnak. Űrt hagynak maguk mögött. Egy nagy hümmögő valamit, egy lyukat, amibe elképedve bámulnak hosszú percekig azok, akik ottmaradtak utánuk...
Sajnálom, hogy többé már semmi sem olyan, mint akkor volt... Volt-e? Talán csak én éltem úgy, abban a hitben, hogy volt egy hol-nem-volt-ország, egy hol-nem-volt-város, egy hol-nem-volt-ember. Volt? Talán csak én éltem úgy, abban a hitben, hogy van egy hol-nem-volt-ország, egy hol-nem-volt-város... Valán van is még, csak ma már én nem vagyok úgy, és olyan, mint voltam akkor.
Vannak viszont, reményeim szerint tartósabb dolgok, mert a csalódások városa mégis tele van utcákkal, ahol régi emlékekbe és régi ismerősökbe botlik az ember. Csak legyen egy kis ideje, hogy bele tudjon kezdeni egy rövidke beszélgetésbe, hogy legyen egy percnyi ideje felfedezni az újat, az emberit, az igazat... Mindazt, amitől már rég elbúcsúztunk.
Már nem olyanok az emberek, amilyeneknek régen ismertem őket. Én sem vagyok a régi.
Sajnálom.