Svetski putnik i tolerancija

Svetski putnik i tolerancija
Šezdesetih godina prošlog veka u osnovnim školama đake su posećivali razni zanimljivi ljudi. Na časovima su mogli upoznati umetnika na gitari, koji je prikazao i havajsku gitaru, njen zvuk i način sviranja tog instrumenta.
Janoš Nemet (Society/Society) Dolazio je i mađioničar, pa i snagator, koji je na golim prsima uspeo prekinuti obmotani lanac, ali dolazili su i slikari i pisci. U svojoj kućnoj biblioteci i danas čuvam knjige sa dedikacijama nekoliko tada kupljenih knjiga. Tako smo upoznali Janoša Urbana, Imre Čepea, a kao znatiželjni mogli smo im postaviti pitanja na koje smo dobijali odgovore.
Razredni starešina nam je jednom prilikom najavio, kako ćemo sutradan upoznati pravog svetskog putnika, a i njegovu knjigu ćemo moći kupiti. Uzbuđeno smo čekali posetioca, odnosno gosta, a više mojih drugova je razočarano mahnuo, kada se pojavio omanji čovek sa brižno negovanom bradicom. Mnogi su drugačije zamišljali svetskog putnika, koji putovao po raznim kontinentima. Govorio je tiho, pažljivo birajući reči, i odjednom je nastala tišina u učionici. Slušali smo njegove priče, upijajući svaku njegovu reč. Govorio je o prašumama, o ljudima koji tamo žive, prikazivao nam je razne divlje životinje sa fotografijama. Jedan od najznatiželjnijih učenika je postavio pitanja o načinu života tih primitivnih, prašumskih ljudi. Nazvao ih je divljacima, na šta je svetski putnik odmah reagovao, objašnjavajući da ljudi, koji žive u divljini uopšte nisu divljaci. Samo su drugačiji – rekao je, pošto je drugačije podneblje, pa se drugačije hrane, oblače, iako polako preuzimaju neke naše običaje i neke elemente našeg načina života. „Civilizacijske tekovine” - kako ih mi ovde, u Evropi nazivamo. Ispričao je kako se lako upoznao i sprijateljio sa tim ljudima u Južnoj Americi i Africi, ubedivši nas da je velika greška nazivati ih divljacima. „Dokaz zato je moja malenkost, kako to nisu divlja stvorenja, još manje ljudožderi. Samo su drugačiji od nas, kao što sam rekao. Pogledajte, živ sam, imam i ruke, i noge i oči, pa čak su mi ostale i uši” – kazao je svetski putnik izvadivši iz svoje torbe nekoliko rezbarenih drvenih figura, koje smo mogli pogledati, opipati.
Sa distance od ovoliko decenija prinuđen sam utvrditi, kako je u svetskom putniku, koji se zvao Tibor Sekelj, postojao i pedagog, pošto nas je na tom jednom času učio empatiji, ljubavi prema drugim ljudima. Danas bi rekli da je njegovo predavanje u fokusu imalo toleranciju, lepoti i značaju prihvatanja drugačijih ljudi, odnosno svega drugačijeg. I u njegovim knjigama, putopisima je uvek bilo prisutno – izrekom ili neizravno – poštovanje svih drugih i drugačijih ljudi. Neprimetno nas je ovaj čovek, koji je video puno toga po svetu, naučio takvom svetonazoru, pogledu na svet koji bi i danas trebao biti svojstven svakom čoveku. Na tom jednom školskom času smo saznali za takav sistem vrednosti, koji nam je u kasnijem životu često nedostajao. Sa nekim drugovima iz razreda smo se kasnijih godina počeli interesovati za druge delove sveta. Zanimljivo je, da je na mađarskom jeziku tih godina objavljena serija putopisa pod nazivom „Világjárók”, odnosno „Svetski putnici”. Poneke od tih putopisa mogli smo pronaći i u bibliotekama. Knjigu norveškog istraživača i svetskog putnika, Tora Hejerdala o ekspediciji Kon Tiki, o mističnim ogromnim kamenim figurama na Uskršnjim ostrvima, zatim dnevnike Žigmonda Sečenjija, lovca i istraživača prašuma Amazonije, kao i dela Tibora Molnara o istoj temi, ali i knjigu Ser Edmunda Hilarija, prvog osvajača Mont Everesta... Tibor Sekelj je, znači otvorio za nas, tadašnje tinejdžere prozor na čitav čudesan svet. Uspeo je da nas učini znatiželjnima, vaspitavajući nas možda i nehotice kako trebamo upoznati svet, koji samo tako možemo i zavoleti.

A világutazó és a tolerancia
A múlt század hatvanas éveiben különböző érdekes emberek látogattak az általános iskolákba. Egy-egy tanórán a diákok megismerhették például a gitárművészt, aki a hawai gitár hangzását is bemutatta.
Németh János (Society/Society) Jött egy bűvész és erőművész is, aki meztelen felsőtestén a kifeszített láncot pattintotta el, és jöttek festők meg írók is. Könyvtáramban ma is őrzöm Csépe Imre és Urbán János egy-egy, akkor vásárolt könyvét. Rövid előadásaik után a tizenéves hallgatóság is kérdezhette őket, és ők válaszoltak.
Egyszer aztán az osztályfőnök bejelentette: másnap egy világutazót ismerhetünk meg, akinek útikönyvét is megvehetjük. Kíváncsian vártuk a látogatót, és többen is csalódottan legyintettek, amikor a viszonylag alacsony, gondosan ápolt szakállú ember megjelent a tanteremben. Sokan másképp képzeltük el a világot bebarangolt embert. Halkan beszélt, megfontoltan fogalmazott, és egyszerre csend lett az osztályban. Figyeltük történeteit, szinte ittuk minden szavát. Az őserdőről, az ott élő emberekről mesélt, a különböző állatokat mutatta be érzékletesen, néhány fénykép kíséretében. A legkíváncsibb akkori osztálytársak egyike rákérdezett az őserdei, különböző, jobbára primitív körülmények között élő törzsek életmódjára. Vadembereknek nevezte őket, mire a világutazó válaszában elmagyarázta: a vadon, a mi körülményeinktől eltérő környezetben élő emberek nem vadak. Csupán mások. Más ott az éghajlat, másképp táplálkoznak, mások a szokásaik. Más nyelven beszélnek, másképpen öltözködnek, bár egyre inkább átveszik a mi életmódunk egyes elemeit. A „civilizációs vívmányokat” – ahogy mi nevezzük itt, Európában. Elmesélte, hogy könnyen megbarátkozott a dél-amerikai, afrikai emberekkel, és biztosított bennünket arról, hogy tévedés vadembereknek nevezni őket. „Magam vagyok az élő bizonyítéka annak, hogy nem vadak, és véletlenül sem emberevők az ottani emberek. Csak másmilyenek, ahogy már mondtam is. Látjátok, élek, kezeim, lábaim, szemeim, de még a füleim is megvannak” – mondta a világutazó. Fényképekkel illusztrálta mondanivalóját, és táskájából néhány faragványt is elővett. Ezeket megnézhettük, megtapogathattuk.
Ennyi évtized távolából visszagondolva kell megállapítanom, hogy a világutazóban, akit Székely Tibornak hívtak, egy pedagógus is „lakott”, hiszen empátiára, emberszeretetre nevelt bennünket az egy tanórányi látogatásán. Ma azt mondanánk, hogy előadása a toleranciáról szólt, a másság elfogadásának szépségeiről és fontosságáról. Ahogy könyveiben is mindig ott volt – kimondottan és kimondatlanul is – a tisztelet minden embertársunk iránt. Észrevétlenül tanított meg bennünket, akkori tizenéveseket ez a sokat látott és tapasztalt ember egy olyan világszemléletre, amely minden ember sajátja kellene, hogy legyen. Egy olyan értékrendet ismertünk meg azon az egyetlen órán, amelyet később életünkben gyakran hiányoltunk. Osztálytársaim egy részével a későbbi diákévekben érdeklődni kezdtünk a világ különböző részei iránt. Érdekes, hogy magyar nyelven azokban az években jelent meg a Világjárók című sorozat, amelynek egyes könyveit a könyvtárakban is megtaláltuk. Thor Heyerdahl norvég világutazó és felfedező a Kon Tiki expedícióról szóló munkája, a Húsvét Szigeteken található óriási kőszobrok rejtélyéről, aztán a brazíliai őserdők és az afrikai szavannák titkairól és vadállatairól szóló vadásznaplók, Széchenyi Zsigmond és Molnár Tibor munkái, de ebben a sorozatban jelent meg Sir Edmound Hillary, a Mount Everest meghódítását leíró könyve is. Székely Tibor tehát kitárt a számunkra, akkori tizenéves gyerekek számára egy olyan ablakot, amely a világra nyílt. Kíváncsivá tett bennünket, szinte akaratlanul is arra nevelve, hogy megismerjük a világot, hiszen csak akkor szerethetjük meg, ha megismerkedünk vele.
••••••
Tekst je deo projekta
Tibor Sekelj - Magija sličnosti i razlika
koji je sufinansirao Pokrajinski sekretarijat za kulturu,
javno informisanje i odnose sa verskim zajednicama
Prilozi odražavaju stavove njihovih autora, a ne nužno i
stavove redakcije ili Pokrajinskog sekretarijata