Természetjárás, természetbúvárkodás, természetbarátság? (ezekben a modern időkben; első rész)

Természetjárás, természetbúvárkodás, természetbarátság?
(ezekben a modern időkben; első rész)
Ez ma már szociológiai probléma. Az ember mint mindennek a középpontja, mint a bolygót leigázó főemlős egyszercsak azzal találja magát szembe, hogy kirekesztette magát, betonfalai közé ágyazódva elvágta magát az anyatermészettől, attól a zöld, kék és más sokszínű természeti sokféleségtől, amelyből maga is származott egykor.
Dózsai József (Society/Society) Néhány évvel ezelőtt valamelyik helyi lapban egy érdekes újságcím ragadta meg a figyelmem: „Ki a természetbe, ha van hova”. Elgondolkodtató mindenképp a mindig aktuális téma, a természetjárás, természetbúvárkodás, környezet- és természetvédelem. Már nem annyira az egésznek a rekreációs oldala, hanem amint az újságíró találóan sejteti, annak az egyre nehezebbé váló lehetősége.
Merthogy valóságos luxus az, ha valaki a saját lakhelyén kimehet a természetbe. Mégpedig az érintetlen, zöld természetbe, nem olyan „természetbe” amit traktor ekéje vagy az urbanista parkosítási terve hozott létre. A legtöbbünknek ez már csak természetfilmből ismert, vagy távoli vidékek „Nemzeti parkjaiba” kell elutaznunk ahhoz, hogy természetet lássunk. És valahogy az állatkert sem az igazi, bár az a maga módján szintén szép...
Ez ma már szociológiai probléma. Az ember mint mindennek a középpontja, mint a bolygót leigázó főemlős egyszercsak azzal találja magát szembe, hogy kirekesztette magát, betonfalai közé ágyazódva elvágta magát az anyatermészettől, attól a zöld, kék és más sokszínű természeti sokféleségtől, amelyből maga is származott egykor. Az ember eszméletlen kényelmi igényei miatt a természetet leigázó törekvéseiben elérte a végletet, a pontot amikor már a saját fajának fennmaradása a tét.
Az ember mindent „rendezni” akar, így megszelidíteni a természet vadságát is. Például, azt mondja a modern erdész „Az nem erdő, emely nem láttott baltát!” A gond csak abban van, hogy egyre több az erdész és egyre több a balta. Erdő pedig egyre kevesebb. Az ilyen „filozófia” csak addig számított bölcselkedésnek, amíg volt elég ideje az erdőnek visszanőni. Mert ma is ültetnek, de valahogy sokkal kevesebbet, mint amire „szükségünk lett”. Mert például Szerbiának még van annyi fája (egyenlőre, de nem sokáig), hogy egyes gyártók megengedhetik maguknak a faóriások briketté aprítását. Döbbenten értesültem arról is nemrégiben: Szerbia valószínűleg már az egyetlen európai gyártója a tölgyfa slipperfáknak, azoknak a hatalmas gerendáknak, amiket a vasúti sínek alá raktak egykor. Már sehol sem használ a vasút ilyeneket, mert betonból készülnek, egy šumadijai cég azonban eladásra kínálja a slipperfát, ki tudja kinek?! Na és a brikett: Vajdaságban még racionálisnak tűnik a búzaszalma ilyen célra való felhasználása, ez joggal nevezhető fenntartható erőforrásnak. De ellentmondásokban nem szegénykedő országunk egyes részein még megengedik magunknak, hogy faóriásokból bútor helyett fogvájót – értsd brikettet, forgácslapot (iverica) – faragjanak. Ki tudja, talán tényleg még fogvájót is. Sajnos, ez itt egyáltalán nem a vicc helye.
Arra is emlékszek, amikor még falun laktam, amint földműves barátom szájából kipukkadt a fájdalmas megjegyzés: „Látod-e mit tettünk ezzel a tájjal? Hát hogy néz ez ki?! Sehol egy zöld, sehol egy fa. Mindent kivágtunk, sivataggá tettünk. Az én földem mellett magam szedtem ki a fákat gyökerestül, úgyis minden télen kivágják őket a cigányok és a 'fehér cigányok'. Hát hadd ne legyen másoké, ha már a sajátom nem lehet az enyém!”
Azon is elgondolkodtam, amikor minap a házunk előtt a „zöldek” közvállalata (zelenilo) a gyerekkoromban idekerült fákat pillanatok alatt kivágta, és most az óriási tátongó téren keresztül ablakomba bevág a nyári nap minden heve – egy ilyen 50 évig nőtt fa, amit 10 perc alatt szétvágnak, nagyjából egy ember levegőkészletét biztosítja! De a fasorok eltűnése sem gond már elfásult polgárainknak. Mint ahogy azt biológus barátom mondaná: „Sebaj, az evolúció következő fázisában amúgy sem levegővel élünk majd. Legfeljebb megtanulunk kopoltyúval lélegezni vagy mi...”
A természet nem csak szépségével vonz, de minket embereket éltető erő is. Viszont „elszoktunk” tőle. Mi Vajdaságiak, mikor tengerre vagy a hegyekbe megyünk, amolyan „levegőmérgezés” tüneteiben szenvedünk, fulladozunk a tiszta levegőtől. Bárhova megyünk, hiányzik nekünk a jó bácskai por és zamatos városi füst, a jó arzénes szabadkai ivóvizünk!
Ennek köszönhetően igazi fényűzés ma már „természetbarátnak” (mért, van aki ellenség?) és természetjárónak lenni.
Jómagam azon szerencsések közé sorolom magam, aki még – ráadásul itt Szabadka környékén – gyermekkoromban „hatalmas kalandokat” élhettem meg természetjáró túráimon. Emlékszek mekkora élmény volt két diszkózás közt (mert a társaság arra húzott, a természet viszont hívott a másik irányba), a hét valamelyik napján bicajjal kiruccanni, és felfedezni valamely újabb titokzatos területet: a Pacséri-utat, Kispalicsot, vagy a Krivaja völgyét. Emlékszem, hogyan tanultam meg, hogy a homoki erdőkben is el lehet tévedni, és a nyári kánikulában ne indulj meg sehova víz nélkül!
Még mostanában is, amikor kerékpárral családi beszerzőútra a városba indulok megpróbálom, mint régen, összekötni a kellemest és a hasznost természetkutatási célra, ugyanis a főút és a kiépített kerékpárút helyett a mellékutakat választom és elindulok mondjuk a Bajai-szőlők irányába. Igen „vad”, igazi homokpusztai területeken, elhanyagolt gyümölcsösökön, soha le nem szedett, aszalodó szőlő ültetvényein át vezet utam – változatos környéken át, amely tavasszal igazi madárparadicsom, amelyet még most is, egyre jobban beépülve (nem mint gyerekkoromban) érdekes felfedezni. Ma is akadnak olyan utcák és részek, ahol azelőtt még soha nem jártam – az ilyet szeretem feltárni. Az volt a szokásom azelőtt is mindig, hogy ha menni kellett valahova, a főutak helyett mellékutakat, homokos-földes utakat választottam, így tudtam mind több területet bejárni és több megfigyeléssel gazdagodni. Kegyes hazugság ez, mert a mindennapi feladatvégzés mellett jut egy kis idő a „hobbira” is. Voltam bár a legmélyebb munkában, akár favágás, kőműveskedés közben, mindig találtam időt erre. Vagy amikor pl. postáskodtam, soha nem restelltem uniformisban, postástáskával a vállamon kissé távolabb a városszéli reon mögé biciglizni, egy-egy fás liget vagy elhagyott tanya mellett körülnézni (mintha épp arra vitt volna az utam, pedig ide aztán előttem egy postás sem járhatott...).
Mert ez teszi a természetjárót! Mint minden más ismeret műveléséhez, ehhez egy adag fanatizmus mellet adottság is kell, ami aztán tovább finomítható. Érzékeinket mindig képezhetjük, fejleszthetjük arra, hogy észrevegye az érdekeset még ott is, ahol az átlagos szemnek nincs semmi látnivaló. Valamely belső ősi ösztön vezérli az embert, hogy sokszor a „háta mögött” is meglássa az eget épp ott átszelő vadrécét, vagy észrevegye a fűben lapuló gombát. Milyen a jó természetbúvár? Erre nincs séma. Az embernek ez a vérében van. De vannak íratlan szabályok. Egyes írók megpróbálnak különböző útmutatásokat adni arra, hogyan válhatunk természetbúvárrá, de én ezeket kissé ostobának, otrombának tekintem (kivéve persze Gerald M. Durrell írásait). Vannak különböző fontos és jó útmutatások, irányelvek, szabályok, etikák (hogy pl. kétszer egy huzamban egyazon területet nem járunk be, hogy statisztikailag többet lássunk), de nem lehet a természetjárást könyvből megtanulni. Ahhoz egyszerűen ki kell menni – ha van hova, amint kezdő soraink szabadkai újságírója mondaná...

(A felvételeket a szerző készíttette)