Székely Tibor, a multikulturalitás megtestesítője
Székely Tibor, a multikulturalitás megtestesítője
Jogász, ujságíró, felfedező, nyelvész, nyelvújító, író, néprajzkutató, művész, képregényíró, filmrendező, dramaturg, szcenogáfus, muzeológus, régész, alpinista, világutazó, világpolgár...
Dózsai József (Story) Szabadka, az ország és Európa utolsó polihisztora. Mindezt és sok mást, elfogultság nélkül lehet, sőt el kell mondani róla. Székely Tibor nemcsak a karizmatikus egyén prototípusa, de néhány egymást követő generáció (köztük az enyém) kultikus egyénisége. Talán nem véletlenül került Szabadkára, amelynek a multikulturalitása megfelelt széleskörű személye kibontakozásának. A város jó megállóhelynek bizonyult a világutazástól megfáradt öregúrnak. Vajon ma is olyan jó közeg lenne egy multikulturás óriás számára?
Miért volt példaegyéniség? A körülötte fellelhető adrenalin, a belőle áradó nyitott szellemiség, bolygónk szeretete, az emberiség megjobbítani akarása tette azzá. Valószínűleg annak is született, mert úgy mondják, az ilyesmire születni kell.
Az én időmben (80-as évek) csak úgy faltuk izgalmasabbnál-izgalmasabb könyveit (nem volt még internet és Harry Potter sem). Mert egy gyereknek mi izgalmasabb, mint az afriakai nagy vadászatok (A világjáró vadász) vagy a piranjáktól és kígyóktól hemzsegő Amazónia (Brazília őserdeiben)? És mi érdekesebb, mint amikor egy gőzös elromlik a dzsungel közepén majd az utasa "unalmában" besétál az ismeretlenbe, ahol egy kisindián hívatlan vendége lesz (Kumevava, az őserdő fia). Beszámol az Andokat leküzdő pionír hegymászókról, akik a csúcsokat rohamozva vesztik életüket (Vihar az Aconcaguán) majd e csúcsokat maga is megmássza. Lelkesen ír a Kilimandzsarótól a Danakil sivatagig, vagy éppen a Himalájába, Japánba, Ausztráliába tett utazásairól (A lármás szellemek éjszakája, Patagóniától Alaszkáig, Éjfélkor dőlnek a pálmák). Máskor éppen emberevő Pápuák között él, persze anélkül, hogy azok bántanák őt (A pápuák szigetén). Egyszer kijelenti, hogy talán a szakálla miatt – hatalmas szakállat viselt akkor – találtak benne valami egyedülállót...
Műveit eszperantó, spanyol és angol nyelven írta, de ópusza egy kis részét Szabadkán, és anyanyelvén. Szinte hihetetlen, hogy annyi világnyelv tökéletes ismerete mellett mégis magyarul! Máskor a nevét szerbül írja alá (Tibor Sekelj), attól függően hogy kinek dedikál. Tehát anyanyelvének de lakóközegének tisztelete is példaértékű.
A “békebeli” Magyarország festői Szepesében született, tavaly kerek 110 éve. Felmenői szefárd zsidók, magyarok és szlovákok (?) voltak. Életútja valahogy Szabadkára hozta, hogy miért az örök talány marad, hisz világvárosokban lakott és lakhatott volna. Talán épp a vidéki nyugalom vonzotta, de az is lehet, hogy az igazgatói állás felkínált lehetősége. Bár volt tapasztalata múzeumokkal, de előtte még sohasem dolgozott ilyen munkakörben, igaz nem is lett volna ideje rá. Világutazásából származó tárgyainak gyűjteménye őt magát tette múzeumőrré.
Poliglótasága, eszperantizmusa is világpolgári személyét igazolja. Nyelvész-zseninek született: a szerbet-horvátot azonnal megtanulta (minden bizonnyal a szlovákot is), középiskolásként (Nagykikindán) már beszélt németül, francia nyelvből pedig leckéket adott. A spanyolt-portugált is hamar megtanulta, 25 évesen már Argentínában újságíróként dolgozik.
Végül, ha nem is városunk szülöttje, de a Bajai úti temetőben helyezték nyugalomra, ami nagy tisztelet Szabadkának. Vajon megérdemeltük, megérdemeljük?
Székely Tiborról persze csak annyit tudok, amennyit ő maga leírt vagy mások írtak róla. Láttam ugyan az utcán végigmenni (kisiskolás voltam, amikor az egykori “Ruža“ üzlete előtt elsétált mellettem), eltéveszthetetlen figura volt. Hosszú léptekkel, kissé bicegve de méltóságteljesen, széles mosollyal, büszkén maga elé nézve járt. Mintha nem is az előtte lévő járdát és az utcát nézte volna, hanem mintegy a távolba tekintett. Olyan furcsa járás volt ez, amilyet csak a világutazók ismernek.
Három évtized távlatából is emlékszem szürke-bézs öltönyére, amely afrikai vadász uniformisára asszociált, kecskeszakállára, hatalmas szemüvegére. Görbe, gyerekszemmel mulatságos, kissé púpos háta csakis az írógép feletti görnyedés eredménye lehetett! Amint így az utcán elsétált, emlékszem senki se hederített rá. De vajon ki próféta saját hazájában?
Tibor Szekelj, oličenje multikulturalizma
Pravnik, novinar, istraživač, lingvista, reformator jezika, pisac, etnograf, umetnik, strip pisac, filmski reditelj, dramaturg, scenograf, muzeolog, arheolog, alpinista, svetski putnik, građanin sveta...
Jožef Dožai (Story) Poslednji polihistor Subotice, ove zemlje i Evrope. Sve to i još mnogo toga može se, šta više, mora se bez pristrasnosti reći o njemu. Tibor Szekeli nije samo prototip harizmatičnog pojedinca, već i kultna ličnost nekoliko uzastopnih generacija (uključujući i moju). Možda nije slučajno došao u Suboticu, čija je multikulturalnost odgovarala razvoju njegove široke ličnosti. Grad se pokazao kao dobro mesto za zaustavljanje starca, koji je bio umoran od putovanja po svetu. Da li bi to i danas bilo tako dobro okruženje za multikulturalnog giganta?
Zašto je bio ličnost za uzor? Adrenalin koji je zračio oko njega, otvoreni duh koji je iz njega izvirao, ljubav prema našoj planeti, želja da unapredi čovečanstvo učinili su ga takvim. Verovatno je i rođen za to, jer kažu da se za ovakve stvari moraš roditi.
U moje vreme (80-e), prosto smo gutali njegove knjige koje su bile uzbudljivije od uzbudljivijih (nije još bilo interneta, a ni Harija Potera). Jer, šta je za dete uzbudljivije od velikih lovačkih pohoda u Africi (Putnik, lovac, pisac) ili Amazona koji vrvi piranama i zmijama (Kroz brazilske prašume)? I šta je interesantnije nego kada se parobrod pokvari usred džungle i njegov putnik u „dosadi” odšeta u nepoznato, gde će mu jedan mali Indijanac biti nezvani gost (Kumevava, sin prašume). On govori o pionirima, planinarima koji su osvojili Ande, koji su gubili živote dok su jurišali na vrhove (Oluja na Akonkagvi), a zatim se i sam popeo na ove vrhove. Sa oduševljenjem piše o svojim putovanjima od Kilimandžara do pustinje Danakil, ili čak do Himalaja, Japana i Australije (Noć bučnih duhova, Od Patagonije do Aljaske, Na tragu doživljaja). Drugom prilikom pak živi među kanibalističkim Papuancima, naravno, oni ga pritom ne povređuju (Papuanski dnevnik). U jednom će trenutku izjaviti kako su možda upravo zbog njegove brade – tada je nosio ogromnu bradu – našli nešto jedinstveno u njemu...
Svoja dela pisao je na esperantu, španskom i engleskom, ali je mali deo njegovog opusa nastao u Subotici, na maternjem jeziku. Gotovo je neverovatno da i pored savršenog poznavanja toliko svetskih jezika to bude na mađarskom! Drugom prilikom se potpisuje na srpskom (Tibor Sekelj), zavisno od toga kome se posvećuje. Stoga je za primer i poštovanje maternjeg jezika i životne sredine.
Rođen je u živopisnom Šepešu „mirne” Mađarske, lane pre ravno 110 godina. Njegovi preci su bili Jevreji Sefardi, Mađari i Slovaci (?). Životni put ga je nekako doveo u Suboticu, ostaće valjda večna zagonetka zašto, jer je živeo i mogao da živi u svetskim gradovima. Možda ga je privukao provincijski mir, ali bi to mogla biti i prilika koju nudi mesto direktora. Iako je imao iskustva sa muzejima, nikada ranije nije radio na takvoj poziciji, istina, ne bi ni imao vremena za to. Njegova zbirka predmeta sa svetskih putovanja i sama ga je učinila kustosom muzeja.
Njegov poliglotizam i esperantizam takođe potvrđuju njegov kosmopolitski identitet. Rođen je kao genije za jezikoslovlje: odmah je naučio srpski-hrvatski (verovatno i slovački), već je kao gimnazijalac (u Velikoj Kikindi) govorio nemački i držao časove francuskog. Brzo je naučio španski i portugalski, a sa 25 godina već radi kao novinar u Argentini.
Konačno, čak i ako nije rođen u našem gradu, sahranjen je na Bajskom groblju, što je velika čast za Suboticu. Da li smo to zaslužili, da li smo zaslužili?
Naravno, o Tiboru Sekeliju znam onoliko koliko je on sam pisao ili šta su drugi pisali o njemu. Video sam ga kako ide ulicom (bio sam u osnovnoj školi kada je prošao pored mene ispred nekadašnje prodavnice „Ruža”), bio je figura koju niste mogli pomešati s drugom. Išao je dugim koracima, pomalo šepajući ali dostojanstveno, sa širokim osmehom, gledajući ponosno ispred sebe. Kao da nije gledao u trotoar i ulicu ispred sebe, kao da je gledao u daljinu. Bio je to tako čudan hod, kako se samo svetski putnici znaju kretati.
Čak i iz perspektive tri decenije, pamtim njegovo sivo-bež odelo koje asocira na uniformu afričkog lovca, njegovu kozju bradicu i ogromne naočare. Njegova iskrivljena, pomalo pogrbljena leđa, smešna dečjim očima, mogla su da budu samo posledica saginjanja preko pisaće mašine! Kada je tako prošetao ulicom, sećam se da se niko nije onazirao na njega. Ali ko je prorok u svojoj zemlji?
••••••
Tekst je deo projekta
Tibor Sekelj - Magija sličnosti i razlika
koji je sufinansirao Pokrajinski sekretarijat za kulturu, javno informisanje i odnose sa verskim zajednicama
Prilozi odražavaju stavove njihovih autora, a ne nužno i stavove redakcije ili Pokrajinskog sekretarijata
