A tizenkét puszta városa

A tizenkét puszta városa
Mint tudjuk, Vajdaság vidéke, és talán különösképp a tartomány legészakibb városának, Szabadkának a vidéke nem más, mint egy lapos puszta. De a puszta szónak a tájképi elemre vonatkozó értelmében saját története van.
Dózsai József (SU&SUround) A mindenapi szóhasználatban e szót leginkább a terméketlen, elhagyatott, „Isten háta mögötti” vidékek jellemzésére használjuk. Pedig ez nem minden ami a szóban van. Nos, ami az etimológát, a szavak tudományát illeti, arról vitatkozni hogy a magyar „puszta” szó jött-e előbb majd adaptálódott a szláv „pustara” szóba, vagy éppenséggel fordítva történt és a szerb „pust” (sívár) szóból lett a magyar „pusztaság” – olyan lenne, mintha arról vitatkoznánk, mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás. Az ilyen vitát szívesen átengedjük a nyelvészeknek. Mégha a két nép múltbéli együttélésének és kultúráinak egybefonódásának beszédes bizonyítéka is e szó.
Ami a puszta vonatkozásában bennünket foglalkoztat, az a szó mögött rejlő entitás. Vajdasággal, mint igen sívár vidékkel kezdtük, és valóban: történelmének legnagyobb részében a világnak e része erdő nélküli vidék volt. De a kifejezés sokkal többet takar – olyan természeti – és tájegységet amely a maga eredeti formájában csak ide jellemző, sajátos élettől duzzad. Saját identitása van, saját portéja, felimerhető arca.
A „puszta” minden, csak nem puszta. Csupán távoli rokona a sivatag szónak. A fent említett nemzeti szórokonság fényében említendő, hogy a magyar nyelv elvileg gazdagabb, mivel a „homokpuszta”összetett szó már mást jelent, mint megkülönböztetésül a „többiféle” puszta. Ugyanakkor, a szláv nyelvileg találékony szóhasználat megelégszik a „pustara”–val az egyik, és a „peščara”–val (homokvidék) a másik oldalon – a puszta (pustara) és a homokpuszta (peščara) külön szó a külön fogalomra, gyakorlatias egyszerűsítés tárgya.
Foglalkozhatnánk még más tájjeleget igéző szavakkal is, mint pl. a majdnem nemzetközi „ugar” (pl. Tuki Ugarok), a bucka (pl. „Buckai szőlők”) vagy a „szőlők” (pl. Napnyugati szőlők) szavakkal is – mindegyiknek megvan a magyar, szerb, német stb. megfelelője. De elég ennyi a nyelvészetből, nem célunk itt leragadni. A szabadkai határ egy a puszta szóval kapcsolatos sajátságával kívánunk bővebben foglalkozni.
Marsigli (Luigi Ferdinando Marsili, 1658-1730) Bácskát, valamint Savoyai Jenő geográfusa Szabadka határának első látképén a várost (1697, rajta csak a vár körvonalai látszanak kibontakozni) végtelen és barátságtalan síkságnak láttatták. A narratív leírás még messzebb menve száraz füves területet jellemez, oly sós vizekkel, hogy belőlük még a lovak sem ihattak.
A puszták elnevezése
És ezen pusztának később neve is volt, pontosabban egymástól dűlőúttal, kereszttel, határhalommal és más jelzőkkel elválasztott egységekre tagolódott. A lakosok mindig tudhatták mikor vannak még a saját határukban, és mikor léptek át a szomszédságba, a szomszédos „pusztára”. A mai rohanó világban olykor még arra sincs időnk, hogy a helyi közösségünk nevét megjegyezzük, őseink ellenben tizenkét pusztát ismertek és különböztettek meg.
Szabadkához (akkori Szent Máriához) a XVI-XIX. században a következő területek tartoztak:
1. Puszta Tompa (északról), 2. Kelebia puszta (északnyugat), 3. Sebesity puszta (nyugatról), 4. Tavankút puszta (nyugat), 5. Puszta Bajmok (nyugat), 6. Vámtelek puszta (dél és délnyugat), 7. Puszta Györgyén (delnyugaton), 8. Nagyfény puszta (délen)
9. Zobnatica puszta (délről), 10. Verusics puszta (délkeleten) 11. Csantavér puszta (délkelet), 12. Ludaspuszta (kelet).
Ez az adminisztrációs oldal szinte mindmáig megmaradt (például a topográfiai térképeken) de hivatalos okmányokban elsőként 1743-ból ismerjük – a város magisztrátusának a Királyi kamarával kötött „Örök szerződéséből”. Ami a vizualitást illeti Bauer Antal városi mérnök községrajza (commutatus regia) 1805-ből a legékesebb, mivel kézzel festett térképén az áttekinthetőség kedvéért minden pusztát más színnel jelölt.
Megjegyzendő, hogy Szabadka és környéke nem mindig ez a felosztás szerint volt „pusztákra” osztva, mert volt idő mikor egy-egy mai terület Csongád- és nem Bács-megyéhez tartozott (például a XVIII században). A Szabadkával határos puszták – Almás, Kunbaja, Bajmok, Pacsér, Moravica, Roglatica, Topolya, Csantavér, Kanizsa vagy Martonos – vagy időről-időre önálló község (oppidum) voltak, vagy mint Csongrád vármegye része nem tartozott a városhoz (például Bajmok – akkor „Bajmak” – vagy Pacsér puszták, Hajdukovo és Királyhalom, illetőleg Tompa, amely később nemcsak más vidék, de más ország területéhez is került).
A vidék egykori jellemvonásait csak az utak és vasúti töltések menti keskeny sávok, tavak partja, síksági patakjaink völgye, a homokpuszta egyes területei őrizték meg (ahol azonban az egykor gyakori ürge kipusztult, szégyenünkre), valamint a „Szárics Iván” reptér (ahol kitudja meddig, de az ürge még él). Ha érezni akarjuk annak fuvallatát, milyen volt egykoron a puszta közepén állni, nem kell Hortobágyra utaznunk, elég ezekre a kis fragmentumokra kimenni, és ott vizualizálni. Csak a „civilizációnk” odaszállította, szélhordta szemetet kell valahogy kifiltrálni a horizontból.
Ha a puszta elsőkezi látványában akarunk részesülni, sajátos lehetőség adódik erre – meg kell csak látogatnunk a Békovai vagy a Baba-pusztai (Aleksa Šantić) repteret amely valami csoda folytán megvigyázta a valamikori tájkép darabját (mindkettő az ürge utolsó menedéke). Itt azonban a látogatónak nem a szemetet, hanem a 400 éve Európában még nem létező kukoricát kell a háttérből agyával kiretusálnia – s már ott is a puszta megközelítőleg hiteles „filingje”. Persze a reptereket gépileg kaszálják, ami mesterkélt tájképet teremt, de a partos széleken, a terület eredeti símításának nyomai mentén fragmentumokban ugyan, de ősgyepet és hiteles ős-életközösséget talál az ember.
Ma már szinte unalmas a természetvédők lámentje, hogy ez a világ eltűnőben van. Szabadka épp ezért harcolta ki az elmúlt évtiezdekben néhány védett területe megalakítását – a Szabadkai erdők és a Szelevényi-puszta rezervátumait – és nominálta védelemre a Ludasi- és a Palicsi tavat, löszös és szikes partszakaszaikkal együtt.
A löszpuszták különösképpen veszélyeztetettek. Mivel a lösz-altalajon képződött földek egyben a legtermékenyebbek, ezek is kerültek elsőként művelés alá. A legtermékenyebbek, hiszen a rajtuk évszázadokig élt rétek és legelők elhalt maradványaikkal építgették be a terméketlen löszbe a humuszt, amelyre egész mezőgazdálkodásunk épül.
Mi szökik a perspektívánkból
Nos, két fontos tényező szökik perspektívánk elől mikor oly közhelyesen és készpénz gyanánt kezeljük Vajdaság talajainak termékenységét: az egyik pontosan az említett irdatlan idő-periódus amely a csernozjom, a rétitalaj, a fekete homok létrejöttéhez szükséges... A humusz amelynek száz és száz évre volt szüksége ahhoz, hogy felhalmozódjon, de melyet a modern agrotehnika két-három szezon alatt képes felfalni. Olyan a humusz a talajnak, mint az autónak az üzemanyag. Humusz nélkül nincs termelés, innen a vetésforgó ötlete is – nem vetni ugyanazt a kultúrát több éven át ugyanabba a földbe. Tudták a régiek azt is, hogy a földet legalább hétévenként pihentetni kell, vagy legalább benne nitrogénlekötő herét termelni amint ma teszik a gazdák, hogy a parcella felépüljön az intenzív használattól. De ennek ellenére is sikerült a 3-4, sőt több tíz százalékos humuszt 0-százalékra redukálni. A helyzet tragikumát igyekszenek a gazdák mindinkább istállótrágyával orvosolni, hogy a humusznak legalább töredékét visszanyerjék az agyonhajszolt talajba, mivel a műtrágyák csak ideiglenes megoldásként, hosszú távon tovább ölik, sőt méginkább mérgezik a talajt.
A második elhanyagolt tényező az élet tartós eltűnése az egykor élettől pezsgő parcellákról. Már a mezsgyék is eltűntek a dűlőutakkal együtt, nincs már sövény sem fasor, de még az útmenti kereszt is zavar a maga néhány négyszögölös füvével... Egyenként tűnnek el a tájból az ősi puszta elemei, amelyek máshol seholsem fordulnak elő: a már emlegetett ürge, a földikutya (Spalax leucodon), a homoki gyík (Podarcis taurica), szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis), sisakos sáska (Acrida hungarica), a csíkhal, az aranykárász, túzok, szalakóta, kerecsen, réti fülesbagoly, vadgerle, fogoly, de néhol még a behurcolt fácán is...
Szót kell ejteni a növényekről is. Amíg az állatok némileg ki tudnak térni az ember elöl, de a puszta növényei a szó legszorosabb értelmében utolsó mohikánok. Séta közben az egykori puszta helyén néha még az őshonos vadlen kék virágába botolhatunk. A harangvirágok egy ritka képviselője (Campanula bononiensis) már csak a Bácsér (Krivaja) Betyár-völgyében maradt fenn. A homokvidéken néhol még hullámzanak az árvalányhaj „fonatai” vagy fehérlik a kései szegfű (Dianthus serotinus) egy-egy hírmondó bokra. El-eltűnnek a tavaszi hérics, az egyhajúvirág, a tarka sáfrány, a kosbor, a rovarokat utánzó bangó, a szibériai nőszirom...
Tehát, visszatérve eredeti témánkhoz: eleink olyannyira együttéltek a pusztával, hogy minden vidéknek megvolt a maga pusztája. Ma ez a tájegység azonban már csak az öregedő tanyasiak és a katonai térképek sárguló lapjain él tovább. Vele együtt halnak el a tanyák és települések... Helyébe az agrárpuszta, vagy pontosabban: agrársivatag érkezett! Vajon kényszerű, hogy így legyen? A válasz az ember kezében van, a pusztaság-puszta mai és jövőbeli lakójának kezében.
Grad dvanaest pustara
Svi znamo da je Vojvodina, pa i okolina njenog najsevernijeg grada Subotice pust(ar)a, ali jedan izraz prede onog elementa izveden iz reči „pust” ima svoju priču. Jer se on i posebno odomaćio u našem svakodnevnom izražavanju, kao termin za neplodno, napušteno i zabačeno zemljište. Sad, što se etimologije, nauke o poreklu reči tiče, raspravljati da li je mađarska reč „puszta” za pustaru stigla prva, pa je „pustara” u slovenske jezike adaptirana, ili da se desilo upravo suprotno, verovatno bi bilo jednako raspravi o tome šta je bilo pre, jaje ili kokoška. Takvu raspravu prepuštamo jezičarima...
Nas u kontekstu pustare zanima element koji stoji iza reči. Počeli smo sa Vojvodinom kao veoma pustim predelom. U većini svoje istorije ovaj deo sveta jeste bio pust (samo povremeno pod šumom) ali derivat reči „pust” ipak ima i dublje značenje. Predstavlja jednu ekološko-prirodnu celinu koja u svojoj izvornoj formi vrvi samo sebi svojstvenim životom.
Pustara je sve samo ne pusta. Ona ima svoj identitet, svoje lice. Izraz nije analogan sa pustinjom, iako je reč peščara, recimo, u mađarskom jeziku izvedena u složenu reč „homokpuszta” – iz „pustara” i „pesak” – što će reći „peščana pustara”, za razliku od drugih vrsta pustara, što i jeste na neki način pokušaj obogaćivanja jezika. Ali je u ovom slučaju slovenski dovitljiviji, jer je složenu reč od dve reči spojio u jednu. Pustara i peščara su svaka za sebe zasebne stvari.
Mogli bi još da se pozabavimo i drugim opisivačima atara, recimo skoro internacionalnim rečima „ugar” (npr. Tuk Ugarnice), bucka (za peščanu dinu, npr. „Buckai szőlők”) ili vinograd – „szőlők” (npr. Istočni vinogradi)... Ali nije namera da se sav prostor ispuni pisanjem o jeziku, već je tu jedna interesantna svojstvenost Subotičkog atara, a to je njegova specifična veza sa rečju „puszta”, ili pustara.
Marsili (Luigi Ferdinando Marsili, 1658-1730) i nepoznati savojskijev slikar čuvene prve panorame Subotice (1697, na kojoj se vidi samo silueta tvrđave, jer naselja još nije bilo) videli su okolinu kao nepreglednu i negostoljubivu travnatu ravnicu, sa slanim vodama koje ni konjima nisu prijale.
U prošlosti svaka od pustara grada imala je svoje ime, razdvajao ih je atarski put, određeni markeri, krst krajputaš, granična humka i slično. Meštani su znali gde stanuju, a gde su prešli na teritoriju suseda, govoreći „ova pustara, ona pustara”. Danas često nemamo vremena ni da zapamtimo gde živimo, naziv kraja ili mesne zajenice...
Subotici (Maria Theresiopolis) su u XVI-XIX. veku pripadale sledeće pustare:
1. Pustara Tompa (sa severa); 2. Pustara Kelebija (sa severozapada); 3. Pustara Šebešić (sa zapada); 4. Pustara Tavankut (zapadno); 5. Pustara Bajmok (zapad); 6. Pustara Pavlovac (sa juga i jugozapada); 7. Pustara Đurđin (jugozapad); 8. Pustara Žednik (južno); 9. Pustara Zobnatica (jug); 10. Pustara Verušić (jugoistočno); 11. Pustara Čantavir (jugoistok)
12. Pustara Ludoš (istočno).
Ova rana administrativna podela teritorije grada je skoro neizmenjeno i danas u upotrebi (npr. na topografskim kartama), a prvi put se u zvaničnim dokumentima javlja 1743. godine – u „Večitom ugovoru” magistrata Subotice sa Ugarskom Kraljevskom Komorom. Najvizualnije je prikazana na Buerovoj karti administrativne podele opštine (commutatus) iz 1805. godine. Na ovoj, inač ručno izrađenoj mapi, svaka je od pustara, valjda radi lakšeg pregleda, obojena drugom bojom.
Subotica i njena okolina nisu uvek imale isti sastav „pustara”, jer je deo njene današnje teritorije pripadao Čongradskoj, a ne Bačkoj županiji (recimo, u XVIII. veku). Pustare koje su se graničile sa Suboticom – Aljmaš, Kunbaja, bile su ili zasebne opštine (oppidum) ili deo županije Čongrad i nisu pripadale gradu (recimo, pustare Bajmok, Pačir, Hajdukovo i Bački Vinogradi, ili Tompa, koja je danas u drugoj državi).
Šta je, u prirodnom (ekološkom) smislu, ostalo od dvanaesst subotičkih pustara? Karakteristike ovog predela sačuvali su samo delovi pored pruga i puteva, fragmenti uz obale jezera, u udolinama rečica, delovi peščare (gde je zato nekada česta tekunica na našu sramotu potpuno izumrla), te aerodrom „Ivan Sarić” (gde tekunica još preživljava, ko zna dokle?). Ako neko želi da oseti kako je bilo gledati u taj pejzaž, može izaći na ta mesta, samo treba da vizualizuje horizont bez smeća koje sada leti unaokolo, zahvaljujuci „civilizaciji”.
Ako neko želi da ima uvid iz prve ruke kako je izgledala pustara, ima za to jedinstvenu priliku – ako poseti aerodrom na Bikovu (ili Aleksa Šantiću, Baba-puszta) i iz pogleda isfiltrira kukuruz u pozadini (koji u Evropi nije postojao pre 400 godina) – onda može imati približan osećaj i sliku o nekadašnjem predelu. Naravno, aerodromi se kose, no postoje neki posebni obodi u vidu obale (ostaci ravnanja terena) gde je preživela i opstaje u fragmentima prava pra-vegetacija.
Sve se više naglašava da ovaj svet trajno nestaje. Subotica je zato nominovala nekoliko zaštićenih dobara da bi se taj trend usporio – Subotička peščara, Selevenjske pustare, lesne, slatinaste i peščane obode Ludaškog i Palićkog jezera.
Pustare na lesu su naročito ugrožene. Pošto je tlo formirano nad lesom ujedno i najplodnije, ono je i bilo najprivlačnije za stavljanje pod kulturu. Kako i ne bi bilo plodno, kad su trave i pašnjaci stotinama godina vezivali neplodni les, a svojim umiranjem stvarali humus na kojem se zasniva naša moderna agronomija.
Samo dve stvari nam beže iz perpektive kada preko ramena i tako olako pričamo o plodnim zemljištima Vojvodine: jedno je upravo taj neizrecivo dug vremenski period nastanka tih černozema, ritskih crnica, crnih peskova... Taj humus kom je trebalo stotine godina da se nataloži, a koji moderna agrotehnika istroši nakon dve-tri sezone. Zato je i predlagano okretanje – ne saditi svake godine istu kulturu, već obrtati, a svakih najmanje desetak godina zemlju ostaviti na odmoru, ili pod detelinom, da se parcela oporavi od intenzivne upotrebe. To su znali i stari narodi koji su se bavili zemljoradnjom. Međutim, danas smo tri-četiri, pa i deset posto humusa uspeli umanjili i na nula-posto, pa se iz sezone u sezonu borimo da stajnjakom ponešto povratimo, jer su veštačka đubriva samo privremeno rešenje, a na dugu stazu još više ubijaju zemljište.
Druga stvar je trajni nestanak života sa tih nekada životom bogatih parcela. Više nema ni međa, ni atarskih puteva sa živicom, ponegde ni drvoreda, pa čak i krajputaš smeta sa svoja četiri kvadrata trave... Nestaju elementi pustara koje ne žive nigde drugde: tekunica, slepo kuče (Spalax leucodon), stepski gušter (Podarcis taurica), stepski pauk (Lycosa singoriensis), nosati skakavac (Acrida hungarica), čikov, zlatni karaš, droplja, stepski soko, zlatovrana, ritska sova, divlja grlica, jarebica, a ponegde čak i uneseni fazan...
Dok životinje još i mogu da izbegnu čoveka, biljke ovog podneblja su zadnji mohikanci u pravom smislu te reči. U predelu se da videti još poneki divlji lan od nekoliko vrsta koje su ovde autohtone. Prava retkost je sačuvana jedino u dolini Krivaje. U peščari samo retko se još talasa kovilje ili beli peščarski karanfil. Nestaju biljke gorocvet, šafranjika, prugasti šafran, kaćun, šarenbubac, sibirska perunika...
Eto, naši preci su se toliko saživeli sa pustarom, da je svaki kraj imao svoju. Danas – pustara živi samo u sećanju starih salašara i na topografskoj mapi. Sa njom nestaju i salaši i naselja... Zamenila ju je agrarna pustara, ili tačnije: agrarna pustinja! Da li je neminovno da tako bude? Odgovor leži u rukama čoveka, ponajviše današnjeg i budućeg stanovnika „pustare”.