Két dudás meg a csárda

Két dudás meg a csárda
Ovde ko još nije poludeo, taj je lud
Dózsai József (Society/Society) Azt mondjuk a hódítás, amit Caesar, Cortez, Napóleon vagy Hitler képviselt az imperialista ideológia és a kapitalista világrend törekvése. Pedig az iszlám az Oszmánokban, a kommunizmus Sztálinban vagy Kína Tibet leigázásában megmutatták, hogy nem kell ahhoz nyugatinak lenni, hogy másokat elnyomjunk. Az egymás elnyomására való hajlam mindenkor ott volt az emberi fajban. Ennek nincs rációja, még az evolúciós elmélet „létért való küzdelmében” vagy a marxizmus „társadalmi osztályok” harcának értelmes magyarázatában sem.
Egyszerűen a nemeslelkű ember valahol eldönti, hogy ő nem akar gonosz lenni, mások kárára élni. Pacifista vagyok, ösztönösen undorodom az erőszaktól! Egyszerűen tudom, hogy van más út. Van akinek a becsület átjön a nevelés során, és van aki nehezebben tanulja meg. Itt következzen a témánkat méltón lezáró aranymondás is „Másokkal ne tedd azt, amit nem akarod, hogy veled vagy a szeretteiddel tegyenek” – ez az alapbölcsesség is a Teremtőtől származik, Valakitől aki az össz itt elmondottak felett, a nemzetek, etnikumok felett is áll. Amit vallási vezetőink bravúrosan elferdítenek!
Eljutottunk tehát a valláshoz. Aki a vallás szerepét ignorálja, az a legnagyobb hibát követi el. Mások is észrevették, vagy csak én, hogy a fanatikus extremizmus egyáltalán nem csappan a világban? Nem az van, hogy az emberiség a hatalmas tudás birtokában előbbrejut, a                                               civilizáció fejlődik? Az idealista jövőkép valahogy nem így látta elő a 21. századot... Nálunk például az egypártrendszer keresztgyalázását felváltotta a templomépítés...
Magam is vallásos vagyok, azt lehet mondani, nagyon is. De úgy a helyes, ha felfogásomat nem próbálom másokra erőltetni. Ha kérdeznek vállalom, még akkor is ha leszektáznak. De nem követem azok példáját, akik a másik oldalról agitálnak. A nemzetállamokra kivétel nélkül jellemző a valamely „állami vallás” felé fordulás, pedig még a nagyon vallásos USA Függetlenségi Nyilatkozata is kiáll az állam és az egyház egészséges szeparáltsága mellett. Mert ha kényszerítünk, erőltetünk valamit, azonnal ellentétes reakció születik. Nálunk a rendszerváltáskor lement az ateizmus, egy ideig azt hittük tényleg szabadok vagyunk és jön az igazi demokrácia korszaka. De – mint a közlekedőedényekben a víz – az egyik tömegpszihózis átváltott a másikba. Megmutatkozik ez mindjárt a himnuszválasztásban, amely vallásos érzeletet ébresztő motívumokból áll („Isten áldd meg a magyart”... „Bože pravde...”. Igazság Istene, mentsd meg, védd meg, etesd meg... a szerb fajt). Emiatt érdekes kérdéseket feszegetnek manapság a liberális, beilleszkedni nem akaró „közellenségek”. Egy liberálista elvileg el kellene, hogy fogadja a másságot, de a másságok sokszor olyan mély antagonizmusban állnak egymással, hogy a liberalizmus egyszerűen lehetetlenné válik. Ugyanolyan utópia, vagy inkább paradoxon, mint a kommunizmus testvérisége-egysége. De a szabadelvűek joggal érvelnek: „Az állam megkövetelni kívánja, hogy milyen vallású legyek? Ez a középkort, a keresztes hadjáratokat, az inkvizíciót idézi.”
Emiatt sokan kompromittálónak találják még a himnusz éneklését is, vagy az olyan nemzeti zászló előtti formális tisztelgést, amelynek a szimbólumai ellentétesek a saját (materialista vagy más) felfogásával. Sőt, vallás nevében zászlóra-hazára felesküdni ellentétes maguk a vallások elveivel is. Főleg a kereszténységével, amelyet ezért, hogy az aktuális elvárásokhoz konformálják, „átidomították” államvallássá, vagy nemzeti vallássá. Ez a szerb pravoszláv egyház esetében fatális mértékű lett, de a katolikusok sem szégyenkezhetnek. Az ennek bátran ellenálló, kisebbségbe került ateisták pedig a másik véglet oldalán állnak, és végtelenül intelligens módon egyszerűen lehülyézik az egészet – a több ezer éve fennálló vallási ideológiákat. Az erkölcs kérdése háttérbe szorul, az egyház mint világosság fáklyavivője erejét veszti. Kivették belőle a lényeget, kitépték a szívét: a feltétel nélküli szeretetet! Csak a formalitások maradtak. A kívülállók pedig nem is próbálják megérteni a hívőket, szabadságuk veszélyeztetését látják a vallási ceremóniákban, ezért oly pimaszul tiszteletlenek. A szenteltvízbe tévedt piszokként viselkednek, és szó szerint azok is, porszemek. Mert a szabadelvűség nem rendelkezik társadalmat változtató erővel, nincs hatása semmire és a legtöbb liberális abban lát forradalmat, hogy semmit sem tisztel. Ugyanis nekem, a vallásosnak toleránsnak kell lennem mert vallásom alapja a szeretet, de a másik oldalnak semmit sem kell tolerálnia amivel épp nem egyezik. Ez lenne a demokrácia szülte liberalizmus?
A nemzetek kritikájából a társadalom más elemeire vágtam át. A nemzettől független internacionális mozgalmakra. A liberalisták is az identitás formája, de amely éppen ellentéte a nemzeti szemléletnek. Ők a „túl szabadok” akik semmiben sem hisznek. A liberálisok máról holnapra való-, az életet habzsolva pazarló jövőt képzelnek el maguknak. Nincs jövőképük,                                                   mert fényes jövőt nem is látnak és a Föld sorsa sem érdekli őket, mert az önfeláldozás nem erős oldaluk. Nem akarnak másért küzdeni csak a nagy megfoghatatlan szabadságért (ami más néven anarhia), illetve a szabadságukért, de a társadalom megjobbításáért egy parát sem áldoznának, mert a liberalizmus nem más mint felelőtlen önzés. Frankón mondva. Ezért vagyok inkább szókimondóan konzervatív. Kritizáljon ezért aki akar! A régi értékek, a klasszikus művészet, a természetes anyagok, a nagymama kenyere megállták az idő próbáját. Persze tudom, hogy nem minden hagyomány jó. A népi folklór, ameddig öltözésről, költészetről, zenéről, művészetről szól csodálatos. Az viszont nemzeti és internacionális koncenzus illetve magánmegítélés kérdése, hogy meddig művészi, és hol kezdi súrolni a giccset.
Az ember már önmagában bonyolult lény, nem kell erőlködni, fokozni a hülyeséget. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Olyan masszív országok belső stabilitását mint Amerikáé, zúzzák szét csupán az ideológiai különbségek. Ahol látszólag nincs baj mert egy zászló egyesít mindenkit, egyszercsak utcai harcok törnek ki négerek és fehérek, konzervatívak és demokraták, tradicionalisták és genderőrültek között. Ennyit a nagy együttélésről az „igéret földjén”, a demokrácia fellegvárában, ahol mindenkinek egyforma életesélyei vannak – és ténylag vannak, de ez úgy látszik az emberekenek nem elég!
(Az új identitáskeresés című, eredetileg a Diurnarius számára írt szöveg negyedik része)