Természetbúvárkodás a pusztuló Észak-Bácskai tájakon

Természetbúvárkodás a pusztuló Észak-Bácskai tájakon
Remélem alapjábanvéve pesszimista megközelítésem alaptalannak bizonyul, a jövő, az EU csatlakozás rácáfol majd erre. Remélem krónikus öko-depresszióm is szükségtelenné válik a reményteljes jövő, az észheztérés és összefogás igéretétől.
Dózsai József (SU&Surround) Sokáig megalázónak, hátránynak, negatívnak tartottam azt, hogy délvidéki vagyok. Mintha szégyenlenem kellene származásomat. De – bármily ingadozó természet legyek is – egy bizonyos ponton átbillenve, kialakult bennem valami identitástudat-féle. Úgy vélem ma sok hazámfiánál „délvidékibb” vagyok. Kénytelen voltam keresni-kutatni azokat a nagyrészt elveszett értékeket, amik a délvidéket kialakították, jellemezték, legalábbis az elmúlt két évszázadban formálták. Érdekelni kezdett a természet, a város és a falu, temetőink, írott történelmünk, a vidékünket lakó emberek társadalmi-, nemzeti-, vallási személyazonossága. A sárgaköves utak titkától a második világháborús emlékekig, öreg épületeink történeteitől, azok pincéin-padlásain át, megannyi földim sorsát képzelhettem magam elé. Mindez egyéniséggé ért össze bennem, s úgy gondoltam kár lenne nem papírra vetni a benyomásokat.
Egyre fogyatkozó hétköznapi és elvont, fizikai és szellemi „kincsekről” van szó e benyomások kapcsán – ezek foglalkoztatnak mindig, amelyek után valami ősi ösztöntől hajtva gyerekkorom óta kutattam. Mióta csak tudok magamról... ott volt bennem az az evolucionista-materialista szemszögből ősi vadász-ösztönnek nevezett-, vallási-lelki értelmezésben pedig az élővilágot elsőként felfedező és megnevező Ádám ősatyánktól örökölt (ő s nem Linné volt az első nomenklátor) lelkület. Ki-ki bármely szemszögből nézi is, valós érzület ez, mely folytonos kutatásra ösztönöz! Csak sajnálni tudom azokat az unatkozó üreslelkűeket, akikből hiányzik ez az érdeklődés szülőföldjük, kultúrájuk iránt, vagy a hatalmas természet iránt amely fenntart bennünket. Ott volt ez az érdeklődés bennem, amikor kisiskolásként felfedeztem a Kelebiai-tó „tüskeváras” vadvízországát, amikor nyári hőségben eltévedve, víz nélkül pilledezve a Deszkás-erdőben kóvályogtam, vagy amikor a Kapitány-rétet felkeresve egy hideg téli napon kerékpárom kettétörött a szántóföldi utak bukkanóitól... Sorolhatnám még a természetszeretettel járó fejleményeket, de nem untatnám most ezekkel a kedves olvasó megtisztelő figyelmét, egyszer talán könyvben számolok be észak-bácskai felfedezőutaim élményeiről, a Délvidék „kincsei” után kutatva átélt érdekes és kevésbé édekes, rossz kimenetelű, de leginkább áldásos kalandjaimról. Talán nem olyan izgalmas történetek, mint Székely Tibor vagy Molnár Gábor egzotikus kalandjai, de legalább olyan fontosak, szerintem. Nincs értelme vitát kezdeni arról Fekete István volt-e nagyobb író, aki csak hazai pályák vadvilágáról írt, vagy az említett világjárók...
Általam is alkalmazott vonatkozásban a „kincs” szót a magyar nyelvű szakirodalomban Sterbetz István (1924-2012) „Élő múzeumok” című könyvében fedeztem fel. Ennek bevezetőjében a híres magyar kutató-szakember a szigorúan védett természetvédelmi területekre alkalmazza a kifejezést. Az én mércéim jóval szerényebbek. Ezekből a területekből „elvont” balkáni kultúránkban sajnos kevés van – legfeljebb gazdasági megfontolásból kiemelt területek (erdőgazdasági-, mezőgazdasági-, halastavi stb. érdekeltségek) formálisan odabiggyesztett megnevezéseire vagy maroknyi kiváltságos kutató gyakran látogatott-, testükkel védelmezett oázisaira (lásd. Petar Lalović „Utolsó oázis” c. filmjét) alkalmazzuk a „védett terület” kifejezést. Egyesek tiltakozni fognak, de a hozzáértő bennfentesek semmiképp. Sajnos az igazi természetszemlélettől olyan távol vagyunk, hogy még a napi sajtóban sem egyértelmű mely területünk védett, vagy milyen státust érdemel ill. törvényileg hordoz éppenséggel. Ilyen hánytatott sorsú „kincs” a hírneves Ludasi-tó rezervátuma, mely bár évtizedek óta a nemzetközi érdeklődés középpontjában áll, csupán lelkes helyi természetvédők csoportjának köszönheti viszonylagos védettségi állapotát, s azt, hogy egyáltalán még fennmaradt. A terület papíron nemzetközi védelmi rendeletekkel büszkélkedő státusát nagyon nehéz volt romboló mentalitású társadalmunk hétköznapjaiba átvinni. Nálunk a gyakorlati valóság mindig rácáfol az optimista természetvédelem rendelkezéseire. „Ramsari” és „IBA” tavunk partjain most is ott a szemét, állami és privát birtok ga(rá)zdálkodik szórva a tömérdek vegyszert és műtrágyát, s a tóparton – vagy inkább a tópartot – szántogató paraszt bácsika időnként ekéjével kiforgatja az egyhajúvirágot és a kökörcsint is! Hiába a sok hazai természetvédelmi előírás és nemzetközi határozat, a gyakorlati védelem néhány rajongó ökológus szerény- és a tó értékeinek tartós fennmaradása szempontjából elégtelen igyekezetére korlátozódik...
Erről többet nem is mondva, nem győzögetve, arra szántam magam, hogy a nagyközönség számára ismeretlenebb, elfelejtett „névtelen” természeti kincsekkel többet foglalkozzak. A „nagy” területeket nem kunszt bejárni, s rajtuk figyelemreméltó felfedezéseket tenni, ezek elcsépeltek, túltárgyaltak, védelmük szükségessége agyonforszírozott. Már-már azt hinné az ember, hogy az állam milliókat költ a védelemre, hiszen mást sem hallani „ez vagy az ...védett”. De mennyivel nehezebb szétszórt távoli területek felkutatása, ökológiai értékük feltérképezése, csodával határos módon az idők próbáját kiállt parányi részleteik vizsgálata, jövő számára megörökítése! Az ilyen területek, az ún. „mikro-ökoszisztémák” feltárásának kihívása azok gyenge időtállása – törékeny, instabil növény- és állatpopulációik veszélyeztetettsége kifejezhetetlen mértékű. Amit idén még megcsodálok és leírok jövőre már kiírtják, kivágják, beszántják, elszemetesítik, pöcegödrök fekáliáit öntik rá. Az észak-bácskai természetjárás a millenium környékén nem más mint az idővel folytatott harc – feltárni, megfigyelni, dokumentálni amit még lehet, mielőtt végleg eltűnne. Természetvédelmi munkánk leginkább egy-egy faj jelenlétének bizonyítására, megörökítésére korlátozódik. Hogy feljegyezzük, ez is itt volt egykor...
Ebből adódott az irónikus hangvitelű cikkcím. Egy jövőbeli könyvnek is ilyen címet fontolgattam magamban, azt remélve egy ilyen cím szélesebb érdeklődést, netán szánalommal motivált tenniakarást is kiválthatna a Délvidék szívét alkotó természeti kincsek sorsa irányában. A „pusztuló" szót a legszorosabb értelemben alkalmazom mind örökölt egyetemes kulturánkra, mind a magyaroknak Délvidéket, egyebeknek Észak-Bácskát, Vajdaságot, Szerbiát vagy a volt Jugoszlávia autonóm tartományát képező terület természetes tájaira. Amiképpen mállanak el lassan pompás szecessziós épületeink, vagy dőlnek össze tanyáink, úgy tűnnek el alföldi talajvíztáplálta patakjaink, gazosodnak el jöttment paréktól és az alattomos alergén parlagfűtől a betört, de parlagon hagyott rétjeink, szemetesednek el árok- és csatornapartjaink, ritkulnak átjárhatatlan sarjrengeteggé homoki erdeink. Kultúrális értékeinket gaz emberek lebontják, tégláit széthordják, ellopják (lásd a csantavéri és a csikériai műemlék-vasútállomás vagy a szabadkai „Trgopromet” dísztéglás épületének sorsát, ami csak néhány a sok közül). Ősi vertfalú épületeinket hagyjuk szétdőlni (pl. az évszázados ludasi csárda, ahol a legendás betyár Rózsa Sándor is mulatott), utolsó összefüggő pusztánkat szemétteleppé kiáltják ki (mint tette Zombor városa a Rančevo-pusztával) és sorolhatnánk még a példákat. Szegény Sturc Béla (1914-1994) bácsi mennyit hangoztatta: bennszülött flóránk változatossága és eredeti állatvilágunk diverzitása katasztrófálisan leszegényedik. Amint a kulturális örökséget, úgy az ökológiai eredetiséget is örökre eltékozoljuk, félek már javarészt eltékozoltuk (múlt idő!).
Remélem alapjábanvéve pesszimista megközelítésem alaptalannak bizonyul, a jövő, az EU csatlakozás rácáfol majd erre. Remélem krónikus öko-depresszióm is szükségtelenné válik a reményteljes jövő-, az észheztérés és összefogás igéretétől. Örülök, ha a közösségben kifejtett munkámmal csak egy kicsit is hozzájárulok a téma népszerűsítéséhez. Örülnék ha megfogalmazott pozitív ötleteim tetszésre találnának és inspirálnának, negatív hangvitelű helyzetjelentéseim pedig fiatalok és idősek szorgos kezemunkájának köszönhetően a múlt sötét és elfeledett pillanatképeivé válnának...